2011. február 19., szombat

Kiutazás

Zoltánka már ott állt a félkész ferihegyi reptér előcsarnokában, a csoport közepén, elmaradhatatlan szövetkabátjában, amit minden trópusi útján végig cipel. Azt mondja biztos, ami biztos, nehogy megfázzon, amire valljuk be igen kevés az esély Afrikában. Kezében a nylon zacsi, a Fehérvár Travel ajándékaival, egy sárga szalag, hogy messziről is felismerjük a bőröndünket és egy golyóstoll, ha ránk törne az írhatnék. Ódivatú diplomata táskájában még számos kellék, ami egy idegenvezetőnek kellhet egy társas út során. A Zoltánka nevet még két éve ragasztottam rá, amikor Patagóniába kalauzolt el minket, egy népes csoport élén. Kisfiús alkatával és jólfésült dús fekete hajával érdemelte ki a kicsinyítő képzőt, holott már közelebb lehet az ötvenhez, mint a negyvenhez. Zoltánka olyan profin vezetett át minket az argentin-chilei zöldhatáron és vezényelt le huszonnégy átszállást repülőről, buszra, hajóról repülőre fél Dél-Amerikán át, hogy a legnagyobb elismerésemet váltotta ki. Sőt, mondhatni, miatta fizettünk be erre a társas útra, holott már jó ideje egyénileg szervezzük meg az utazásainkat. Most is a gyakorlott túravezetők nyugalmával sorolja végig, hogy mire számíthatunk a londoni átszállásnál és a johannesburgi érkezésnél.
Huszonkét utast sikerült összetoboroznia az irodának erre az útra. Az pont kellemes létszám, még a hátsó sorokban állók is jól hallják az idegenvezetőt, amint sorolja a dél-afrikai viszonyokat. Milyen a közbiztonság, mik az alapvető játékszabályok, amiket be kell tartanunk ahhoz, hogy ne érjen felesleges atrocitás. Idős bácsi áll a legközelebb, akit nyolcvan fölé saccolok, hogy mindent halljon, de egy harmincas családot is látok, tíz év körüli kislánnyal. Vannak még fiatalok, de örömmel nyugtázom, hogy azért még mindig az átlag alatt vagyok az ötvenemmel. Végignézek az arcokon, látom itt nem lesz gond, mindenki gyakorlott utazónak tűnik, de senki nem akarja ezt éreztetni a többiekkel.
A londoni átszállás zökkenőmentesen ment, igaz időnk volt bőven. Ki is használtam a rendelkezésemre álló szabadidőt és wi-fi kapcsolatot, és a programfüzet alapján, összeállítottam ezt a térképet, ami tartalmazza a főbb eseményeket és szálláshelyeket.

Dél-Afrika 2011 nagyobb térképen való megjelenítése

Szombat

Ejh, csak ezt a hosszú repülőutat ne kéne mindig megtenni! Feltalálhatnák már a teleportálást, bár ha ott is lenne turista osztály, az sem biztos, hogy kényelmesebb lenne. Kifogtuk a jó öreg Boing 747-est, más néven Jumbót, amit én csak paszír járatnak hívok, de legalább egymás mellett ülünk, mert ez sincs mindig így. A helyzetet csak tetézte, hogy a mögöttem ülő francia pasas folyton a háttámlámat rugdosta, ami erősen csökkentette az alvási esélyeimet az egész éjszakás úton. De nem nyafogok, Magellánnak mennyi viszontagságon kellett átesnie, míg ide eljutott?!
Johannesburg modern, világvárosi repülőterén még kint vannak a tavalyi focivébé plakátjai, a klíma nagyon kellemes, úgy húsz fok lehet, de még korán van. Gyorsan váltottam egy kis randot egy pénzváltóban, ahol volt külön vételi és eladási árfolyam is feltűntetve, ennek ellenére még kezelési költséget is levontak, így 1 rand kb. 30 forintba került. Úgy fél kilenc lehetett, amikor felszálltunk a buszunkba, ami egy vadiúj Volvo busz volt. Ahogy kigördültünk a városba bevezető főútra, az volt az érzésem, mintha Európában lennék. A kocsik többsége európai vagy japán gyártmány. Az útirány jelző táblák akár az M7-en is lehetnének, ha nem Pretoria lenne kiírva, na és ha nem az úttest másik oldalán lenne, mert itt bizony jobbra hajts van, mind a világ összes olyan országában, ahol angol uralom volt a motorizáció elterjedésekor. Később aztán láttam egész egyedi táblákat is, amiket nem igazán ismer a nemzetközi KRESZ. Ahogy beértünk a városba feltűnt, hogy csak feketéket látok az utcán, pedig a lakosság tíz százaléka fehér. Aztán kiderült, hogy Johannesburg belvárosát az apartheid rendszer felbomlása után ellepték a színes bőrűek, akiknek korábban nem volt szabad ide betenni a lábukat. Erre az összes európai származású, legyen az angol vagy búr ivadék, kiköltözött a város szélére. Óriási falakkal és szögesdróttal körülvett lakónegyedeket építettek maguknak, saját szórakoztató és bevásárló centrummal. Első utunk is egy ilyen hipermarketbe vezetett, hogy beszerezzük a víz és kaja tartalékokat a következő egy-két napra. Megállapítottam, hogy hasonló árak vannak, mint odahaza, sőt a termékek nagy része is hasonló. Be kellett szereznem egy konnektor átalakítót is, mert hiába raktam be az egész világra tervezett kombinálható kis szerkezetemet, kiderült hogy az ide sajnos nem jó, mert bár hasonlít egy kicsit az angolra, mégsem teljesen az.
Johannesburg belvárosát a múlt század elején, az aranybányászat felvirágozása idején, egy Johannes nevű mérnök tervezte meg, és mivel az akkori elnököt is pont Johannesnek hívták, kézenfekvő volt, hogy a várost is így nevezzék el. Mivel a kocsma akkor is jó biznisz volt és a legjobb fekvés egy üzletnek mindig az utcasarok, eleve úgy parcelláztak, hogy minél több sarok legyen, így lett aztán, hogy az utcák nagyon sűrűn keresztezik egymást. Sok látnivaló nincs is, az épületek egy része elhanyagolt, némelyiket katasztrofálisan lelakták. Csak egyszer szálltunk ki a buszból, hogy felmenjünk a város legmagasabb épületének tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a környékre. A gyorsliftek egyikét, amivel fel lehet jutni az 52. emeletre, éppen szerelték. A munkálatok úgy néztek ki, hogy két fehér ember dolgozott és egy csomó fekete munkás pedig csak szurkolt nekik. Kiderült, hogy ez azért van így, mert az új rendszer, ami talán kissé átesett a ló túlsó oldalára, hozott egy olyan törvényt, hogy a vállalatok csak olyan arányban vehetek fel fehér és fekete alkalmazottat, amilyen a teljes lakósságban arányuk, ezzel akaratlanul is létrehozva egy új apartheid rendeletet, ahol bőrszínük alapján különböztetik meg az embereket.
A toronyház tetejéről jól látszottak a várost körülvevő, Gellérthegy nagyságú dombok, amik valójában mind mesterséges képződmények. Az arany gyártás folyamán felhalmozódott meddőhányókból felhantolt kisebb hegyek. Ezekből több mint kétszáz van szerteszét, de az új városvezetés már belekezdett az elhordásukba.
Délután volt már, amikor megérkeztünk első szálláshelyünkre, ami a város szélén épült témapark közepén állt. A nagyon durva hullámvasutakkal is felszerelt park, utcái a huszadik század elejének hangulatában lett kialakítva. A mi szobánk is egy gyarmati stílusú, egy emeletes, árkádos épületben volt. A szoba minden igényt kielégítő, igen tágas és jól felszerelt volt, talán csak a hűtőszekrény hiányzott egy kicsit, de mivel a bárban 20 randért egy korsó, jó minőségű sörhöz hozzá lehetett jutni, nem izgattam agyon miatta magamat. Mondjuk azért a sörért meg kellett küzdeni, mert miután megrendeltem, a pincér szépen elfeledkezett róla, aztán amikor egy másiktól ismét megrendeltem, ő sem törte össze magát, hogy mielőbb az asztalunkra tegye a habzó nedűt. Erre van az a mondásuk, hogy az európai embernek órája van, nekik meg idejük.
Volt még egy programunk mára, mégpedig egy aranybánya meglátogatása. Kicsit féltem tőle, megmondom őszintén, hogy gagyi lesz, mert a lejárat a vidámpark közepén volt és az attrakciót megelőzte egy nem túl látványos arany kohászati bemutató. Aztán kiderült, hogy olyannyira autentikus a hely, hogy a hetvenes években itt még valóban termelték ki a nemesfémet tartalmazó köveket. Sőt, egy ideig a világ legmélyebb bányája címmel is büszkélkedhetett a maga 4000 méteres mélységével. Ma már ezeket a mély részeket elöntötte a víz, de a bányászlift, ami még az eredeti vasrácsos szerkezetű, több mint száz méteres mélységbe repített le minket. Kaptunk a fejünkre bányász sipkát, a férfiak még bányászlámpát is, úgy nézett ki a csoport, mint egy kibővített Village People. Lent aztán kiderült, hogy ezek nem csak dísznek kellenek, a vájatokban valóban nincs világítás és bizony a fejvédők is gyakran koppantak a sziklás mennyezeten. Megnézhettük milyen eszközökkel bányásztak a régi vájárok, sőt még egy rövid, de fülsüketítő bemutatót is kaptunk egy pneumatikus fúrógép működéséről.

Vasárnap

Egy társasutazásnak kétségtelenül megvannak a hátrányai, de azért jó néhány előnye is van, ilyen például, hogy új emberekkel lehet ismerkedni. Mostanra már elég jól összerázódott a társaság, szinte mindenkihez szóltam már egy-két szót. A legtöbb ember azonnal tegező üzemmódra vált, a közös sors és azonos státusz feljogosít minket erre úgy, mint mondjuk egy suliban, vagy munkahelyen. Idegen arcok, ám ismerős jellemek. Okoska, akiknek mindenhez van hozzáfűzni valója, hőbörgősék, akik folyton elégedetlenkednek és vicceske, aki poénokkal próbálja feldobni a túravezetést, több-kevesebb sikerrel. Többnyire házaspárok, de van, aki magával hozta az anyóst is, ki tudja miért. Néhány gyerekes család és jó pár ember szólóban, fiatalok, öregek, nők, pasik vegyesen. Össze is haverkodtunk egy férfiival, akit nevezzünk az álca kedvéért Tibinek. Ő egy dunántúli nagyvárosból jött és mióta elvált, többnyire egyedül járja a világot, különböző társasutakkal persze. Aztán ott van Klári, akinek természetesen nem ez az igazi neve, egy mosolygós ötvenes hölgy szintén egyedül, de neki szerencséje van, mert egy nagyon szimpatikus, hasonló korú hölgy lett a szobatársa. Bár ezt lehet, hogy ő nem így gondolja, neki inkább Tibi lenne a szimpatikus. Ennek hangot is ad, persze viccesen, de hát látom én, amit látok… Persze Tibi is lát valamit, méghozzá azt, hogy van egy harmincas szingli is. Karcsú leányzó, hosszú barna hajjal, egy gond van csak vele, hogy ügyet sem vet Tibire. Minden esetre én figyelemmel kísérem az eseményeket, és ha lesz valami, majd jól kipletykálom.
Új buszt kaptunk, új sofőrrel. Egy igazi termetes búr, legalább is csak az afrikaans-t beszéli. Ha már itt tartunk elmondom, hogy én úgy képzeltem el, hogy Dél-Afrikában mindenki beszél angolul és az afrikaans, meg a törzsi nyelvek már csak elvétve, kisebb közösségekben hallható. Hát nagy tévedés. Az utcán inkább a zulut nyomják, sőt a szállodai alkalmazottak is csak néhány alapvető mondatot ismernek. Na persze az iskolázottak már jobban ismerik az angolt, de mondjuk a helybéli fehéreket is inkább afrikaansul hallom társalogni. Szokták mondani, hogy a holland nyelv olyan, mintha egy részeg német tengerész próbálna meg angolul beszélni. Ha ezt a hasonlatot akarnám tovább vinni, az afrikaans pedig hallásra olyan, mintha egy még részegebb holland matróz próbálkozna a némettel. Kérdeztem is Marline-t, a helyi kísérőnket, aki beszél afrikaansul és németül is, hogy ő mondjuk megérti-e a holland turistákat, rögtön rávágta, hogy igen, szinte mindent. Pedig a búrok nemcsak a XVIII. században kitelepült hollandokból álltak, volt köztük ír és portugál is, sőt Kruger államfő, aki talán az egyik legismertebb itteni név Nelson Mandela után, Berlin mellől kitelepült német család sarja.

Szóval, az új sofőrünk bevállalós volt és mielőtt az első programunkra indultunk volna, bevitt minket a fekete negyedbe. Miután Johannesburgban a lakosság nagy része fekete és vannak, akik kulturált házakban és bérlakásokban élnek, fekete negyednek azt az illegálisan épült bádogvárost hívjuk, ahol az emberek zöme munkanélküliként tengeti mindennapjait. Tekintettel arra, hogy Dél-Afrikában nincsen munkanélküli segély, ez bizony komoly nyomort jelent, nem csoda, hogy a bűnözés ilyen kimagasló errefelé. Fém hullámlemezekből tákolt viskók előtt lebzselő fiatalok mindenfelé. Ami viszont rögtön feltűnt, hogy a fodrászat remek üzlet itt. Több szalont is láttunk, amit úgy kell elképzelni, hogy a járdára felállítanak egy sörsátort, olyat, amit a Tescóban is lehet kapni nyár elején. Ebben van egy műanyag szék, egy akkumulátor és egy áram átalakító, amiről a birkanyíró készülék üzemel és már kész is a hajas szalon. De láttam olyat is, hogy egy, az utcára kirakott kempingasztalon volt egy mobiltelefon, és az volt a nyilvános fülke. Odamehetsz és telefonálsz rajta, aztán kicsengeted a díjat a vállalkozónak, a telefon tulajdonosának. Ezt látni kell! Inkább vicces, nem annyira kultúrsokk, legalábbis én már láttam sokkal nagyobb és szívszorítóbb nyomort is. Miután az utastársak kiszörnyülködték magukat, tovább mentünk a Lesedi kultúrfaluba. Ez amolyan skanzenféle, ahol bemutatják nekünk, külföldieknek, hogyan éltek ebben az országban a különböző őslakos törzsek. Egy korábbi blogomban már kitértem az ehhez hasonló turista attrakciók szükségszerűségére, csak ismételni tudom önmagam, hogy ha valakinek kilenc napja van egész Dél-Afrikára, akkor ez a legegyszerűbb módja annak, hogy egy kis bepillantást nyerjen a történelmükbe és kultúrájukba, még ha olyan kereskedelmi jellegű is az egész.

Zulu harcosnak öltözött srác visz körbe a különböző tisztásokon kialakított falvakon, amelyek a nagyobb törzsek építési és életviteli kultúráját mutatja be. Itt aztán népviseletbe öltözött, vagy inkább vetkőzött fiúk, lányok tartanak rögtönzött bemutatót, hogyan is kell a magokat őrölni két kő között, vagy éppen gyökereket égetni sámán szertartás gyanánt. Felfedezem ugyanazokat az arcokat, akik az üdvözlő táncot járták érkezésünkkor. Hiába na, a logisztika a zuluknál is komoly megtakarítást jelent. A körút végén egy hatalmas, cirkuszisátor szerű épületbe terelnek minket, itt már összefutunk más csoportokkal is, többek között egy népes török csapattal. Éreztem, hogy valami furcsa van velük, de sokáig nem jöttem rá, mi az. Azt megállapítottam, hogy szinte mindegyik cigizik, de ez törököknél egyáltalán nem szokatlan. Itt jegyzem meg, hogy nálunk a huszonkét emberből mindössze egy dohányzik, ami viszont magyaroknál meglepő. Végül rájöttem mi zavart, a busznyi török társaságban csak három nőt véltem felfedezni, de abból is az egyik határeset. Úgy látom oszmán ismerőseink, továbbra is inkább csak janicsárjaikkal portyáznak a világban. De hogy visszatérjek az eredeti témához, zárásként egy hatalmas táncbemutatót kaptunk, amiben szinte már önkívületi állapotban csapkodták a földhöz a lábukat kicsik és nagyok. A végén bevonták a nézőket is, úgyhogy egy hatalmas össztáncba csapott át a buli.
Hallottam egy érdekes dolgot a zuluk névadási szokásairól, hogy a gyermeküknek szabadon adják a legkülönbözőbb neveket, így egyfajta korrajzot is kaphatunk, ha megnézzük a múltban mikor, hogy nevezték el a kis zulut. Ma a legdivatosabb nevek a Simkártya vagy a Térerő. Jó mi? Mondjuk Gál Simkártya vagy Varga Térerő. :)
További egy órás buszozás a szállodáig, közben látunk platina bányát, hozzá tartozó bádogvárossal. Itt már azért vannak kiskerteket is bevetve, főleg kukoricával. Egyenruhába öltözött kis lurkók baktatnak hazafelé a suliból. A szálloda Sun City-ben van, ennek csak a neve city, valójában egy több szállodából, kaszinóból és élményfürdőből álló komplexum, egy gyönyörű hegyekkel körülvett völgyben, ahol egy világhírű golfpályát is építettek. Itt minden évben megrendezik az egymillió dolláros fődíjú Afrika Kupát. Most csak néhány hobbi golfozó próbálkozott a valószínűtlenül rövidre nyírt, biliárdasztal simaságú gyepen, miközben elindultunk a több hektáros terület felfedezésére. A gondosan megtervezett kert néhol vadregényes dzsungelre vált, majd ismét egy tágas park rohangáló mókusokkal, makákó majmokkal, és egy olyan mongúz szerű állattal, amihez már a Brehm lexikon kéne. Közben úszómedencék, halastavak és sok-sok virág. Szép.
Aztán egy éles váltás és az egyik szállodába betérve hamar egy óriási méretű kaszinóban találjuk magunkat, de ezen csak átvágunk, mert a fő látványosság még csak ezután következik, az Elveszett Világ névre keresztelt, magát 7 csillagosnak hirdető, szálloda. A tornyokkal és elefántagyar kupolákkal díszített várszerű épület fent a hegytetőn olyan látvány, mintha egy hollywoodi filmbe csöppentünk volna. Mindenfelé trópusi növények és vízesések. A hegy lábánál pedig egy épített lagúna, mesterséges hullámokkal és adrenalin termelő csúszdával. Kár, hogy már éppen zárnak, mert a szobakulcsunkkal ide is be tudunk menni, jól esett volna egyet csobbanni a nem akármilyen medencébe.

Hétfő

Na mikor jön meg az eső? Természetesen a szafari napján. Egész éjjel dörgött, gondoltam egy jó kis vihar nem is árt, legalább kiesi magát és reggelre nem marad. Sajnos maradt, olyannyira, hogy átment csendes esőbe. Minden szürke és csöpög, de ez mit sem zavarta a túra szervezőit, a hotel elé állt a járgányunk, ami tulajdonképpen egy katonai teherautó, csak a platóján párnázott ülések és masszív kapaszkodók. Fejünk felett ponyva, oldalt egy leereszthető, ablakos résszel, amit muszáj volt felhajtanunk, különben semmit nem látunk. Így viszont erősen ver be a víz, de kaptunk egy nylonkabátot, tehát indulhattunk is a Sun Citytől csak néhány percre eső Pilanesberg Nemzeti Park bejáratához. Ebben a parkban az a legjobb, hogy akár saját autóval is be lehet menni és akár órákat is eltölthet az ember, ha lát valami érdekeset. Nekünk persze erre most nincs időnk, úgyhogy a teherautó vezetője nem sokat időzik az első gnú csordánál. Mi még tátjuk a szánkat, de ő nagy reccsenések közepette magasabb fokozatra kapcsol, mert tudja, hogy lesz itt még nagyobb durranás is. A táj igen változatos, lapos síkságok, sziklás domboldalak és kisebb nagyobb tavak váltják egymást. A növényzet többnyire szavannás jellegű, de vannak sűrű, erdős részek is. Nem véletlen, hogy nemzeti park lett belőle. Az eső kissé alább hagy, meg mintha a felhő is vékonyodott volna, és megpillantjuk az első orrszarvúkat. Kezd egyre élvezetesebb lenni az utazás. A több mázsás rinocérosz pár ügyet sem vet ránk, komótosan ballagnak az úttal párhuzamosan, mígnem eltűnnek a bozótosban. Kisvártatva újra megáll az autó, mert a fák között észrevettünk egy kudu antilopot, ami Dél-Afrika jelkép állata. Nem csoda, hiszen a hím hosszú, jellegzetes csavaros szarvával igencsak dekoratív jószág. Kapunk még egy alapos tájékoztatót az összes itt élő antilop fajtáról, de nekem csak azt juttatta eszembe, milyen jó nekik, hogy itt csak az Anti lop. (Elnézést, nem lesz több ilyen.) Bár folyton hangoztatták, semmi garanciát nem vállalnak arra, hogy látni is fogunk állatokat, nekem az volt az érzésem, hogy ez amolyan kábító szöveg, hogy szerencsésnek érezzem magam, hogy én láttam elefántot, zsiráfot vagy éppen varacskos disznót is. Amint ezen mélázom, hirtelen fékezéssel megállunk.
Kíváncsian fürkészem a tájat, hol lehet a vad, de kiderült, csak egy öngyilkos jelölt strucc ugrott elénk. Aztán annyira megörült nekünk, hogy nem is tágított az útról, végül egy sártengeren átgázolva tudtuk csak kikerülni őt. Egy újabb dombot megkerülve hatalmas füves prérire értünk, ahol gnú csordák és néhány magányos thomson gazella legelészett. Sofőrünk lassan lefékezett, majd leállította a motort, mert észrevette, hogy az összes kérődző nagyon hegyezi a fülét és egy irányba néznek meredten. Ez a legbiztosabb jele ragadozónak a közelben. Előkerülnek a távcsövek és jól láthatóan egy oroszlán család fekszik az egyik fa tövében, de a nőstényoroszlán egyszer csak feláll és a macskák jellegzetes mozgásával megindul a csorda felé. Lassan lopakodik, kicsit megroggyantva a lábait. Feszülten figyelünk, vajon lesz-e akció jelenet. Többen élesítik a kamerájukat, hátha sikerül rögzíteni valami drámai pillanatot, de az oroszlán meggondolja magát, kiegyenesedik és elkezd visszaballagni sörényes társához. Ezzel máris láttunk hármat a nagy ötösből. A „big five” elnevezést már az újkori marketingesek találhatták ki, hogy a hajdani vadászok mely állatok trófeáját gondolták a legfontosabbnak, de valójában Teleki Sámuelék még nem tudták volna felsorolni, hogy az elefánt, az orrszarvú, a kafferbivaly, az oroszlán és a leopárd tartozik ide. Sajnos a maradék kettőért még feltétlenül vissza kell jönnöm Afrikába, mert most csak ennyire futotta az időnkből.
Másfél órás buszozás után érkeztünk meg a fővárosba, Pretoriába. Kicsit ízlelgessük a szót: Pretoria! Az én korosztályomnak ez olyan, mint Belfast, esetleg Saigon. Nem hangzik túl barátságosan. Nem is az. Ezek a városok évtizedeken át voltak a háború, vér és szenvedés jelképei a híradókban. De míg az észak-ír főváros mára már egy fejlett, lüktető nagyváros képét mutatja, az észak-vietnámiak központját pedig már nem is így hívják, addig Pretoriába a fehér rezsim távoztával beköltözött a bűnözés és a félelem. Ma nem jó dolog fehér bőrűnek lenni errefelé. Nem is látni egyet sem az utcákon sétálgatni. Zoltán, merthogy már így kell hívnom őt, miután finoman jelezte, hogy Zoltánkának csak az anyukája hívhatja, ki is hirdette a harmadfokú riadókészültséget, ami ez esetben annyit jelent, hogy pénz, táska, értékek maradnak a buszban, kamera a csuklóra kötve és szigorúan csak egy tömbben közlekedve kiszállunk a főtéren. Egy előnye mindenképp van annak, hogy ritka a turista errefelé, nem támadnak le azonnal a tolakodó árusok, ahogy leszállsz a buszról, sőt tulajdonképpen sehol. Voltunk a Kruger Házban is. A hajdan volt hadvezér és elnök utolsó évtizedeit töltötte itt feleségével. A ház eredeti és korhű tárgyakkal van berendezve, mintha csak egy pillanatra szaladtak volna ki a háziak. A kertben ott állt a százhúsz éves elnöki vasúti vagon teljes berendezéssel és a fészerben pedig az elnöki hintó a maga pompájában. Biztató látni, hogy a fekete kormányzat tiszteletben tartja a fehérek történelmi emlékeit is. Ennek eklatáns példája a Voortrekker emlékmű is, ami egy városszéli dombra épült hatalmas bástyaszerű építmény, benne egy domborművel a Voortrekkerek történelmével. Valójában ezek olyan búr telepesek, akik nem voltak hajlandóak behódolni a brit uralomnak és útra keltek az ország belseje felé szekereikkel és állataikkal, hogy aztán rengeteg viszontagság után, letelepedjenek a mai Pretoria helyén.
 Szállásunk a város központjában volt, lakóépületekkel körbevéve. Itt is, mint szinte mindenhol, szögesdrótok és nagyfeszültségű vezetékek a kerítések felett, rácsok az ablakokon. Zoltán teljes kijárási tilalmat rendelt el, de megmondom őszintén, nagy kedvem nem is lett volna kimennem a sötétbe tanulmányozni a város éjszakai életét.

Kedd

Nagyon baráti időpontban keltünk, kényelmesen megreggeliztünk, majd a bejárathoz mentünk, hogy buszra szálljunk, de a buszunk nem volt sehol. Ideges telefonálás és kiderült, hogy bizony a busz másik szállodához állt ki és igen csak sok idő, míg átverekedi magát a reggeli csúcsforgalmon. Megkezdődött a harc az idővel, mert a repülőtérre érkezés ki volt számolva és csak egy kis rátartás volt vész esetére. Szerencsére aztán a busz megérkezett és más probléma nem adódott útközben, így elértük a Port Elizabethbe tartó helyi járatot, amit ki tudja miért, a British Airways üzemeltet.
Port Elizabeth Afrika déli partjainál, az Indiai-óceánnál fekvő másfélmilliós nagyváros. Akármennyire is nagy, a helyiek gyakran emlegetik tízperces városnak is, mert a forgalom olyan gyér, hogy bárhova oda lehet érni tíz percen belül. Itt már egy másik busz várt és nem is teketóriáztunk sokat, azonnal a közeli Addo Elephant Nemzeti Parkhoz mentünk. Az időjárás homlok egyenest ellentéte a tegnapinak, de a szisztéma ugyanaz. Katona éveimre emlékeztető teherautó, sok üléssel és egy jópofa sofőrrel.
Ez a park teljesen más volt, mint a tegnapi. Sűrű bozótos mindenfelé, amerre a szem ellát. Az egész táj dimbes-dombos, na mondom, itt nehéz lesz állatot megfigyelni. Ehhez képest, mindjárt az elején megpillantottunk egy magányos elefántot, de nagyon messze volt, így tovább indultunk keresni a csordát. Itt már erősen összedolgoztak a helyiek, folyton szólt az urh rádió, ki merre látott valami érdekeset. Többször letértünk az útról és a bozótosba behatolva kutattunk vadak után. Leginkább a vízgyűjtős és pocsolyás részeket kerestük, de úgy látszik ma nem annyira szomjasak az állatok. Mindössze egy leopárdteknős iszogatott az egyik pocsolyából, de az is lehet, hogy pancsolgatott. A nap szépen sütött, de nem volt meleg, úgy 20-22 fokra saccolnám. Errefelé még téli éjszakákon sem megy le a hőmérő higanyszála plusz tíz fok alá, napközben pedig gyakran emelkedik húsz fölé a levegő. Most épp az ősz kezdődik, de ez nem zavarja a virágokat abban, hogy beszínesítsék a tájat. Na megvannak! Most már értem, hogy miért elefánt park a terület neve, hatalmas csorda legelészik, tőlünk mintegy kétszáz méterre. Van, aki elkezdi számolni őket, de harmincnál abbahagyja. Hirtelen gázt ad a sofőrünk, mert észreveszi, hogy távolabb az egyik ormányos család közvetlenül az út mellett kutat friss fűcsomók után. Félelmetes ilyen közelségből afrikai elefántot látni, van amelyik szinte karnyújtásnyira közelíti meg a járművet. Látszik, hogy hozzászoktak az emberekhez, mer ügyet sem vetve ránk, tépkedi a növényeket. Okosan csinálja, először a mellső lábával végez kapáló mozdulatot, majd mikor a gaz már elvált a földtől, az ormányával felmarkolja és néhányszor leejti. Eközben a föld kiesik a növényhalomból, úgyhogy ő már csak a zöldet kapja be. A család végig szorosan együtt legelészik, csak a hím és két fiatalabb egyed távolodott el tőlük kissé. Elefánt mama és nagyobbacska borjai szinte egymáshoz dörgölődve haladnak az úttal párhuzamosan, amikor valaki felkiált a csoportból, ott egy kicsi! És valóban, a lábak között időnként feltűnik egy egészen pici elefánt, talán egy-két hónapos lehet. A csorda ösztönösen védi őt, amikor a kis kíváncsi ki akar bújni a fedezéket nyújtó lábak közül, azonnal kap egy jól irányzott ormánypofont, egyszer-kétszer még rá is kellett trombitálni, hogy maradjon veszteg.
A kétórás szafari végén, amíg a többiek az ajándékboltot járták, vagy intézték kisebb-nagyobb dolgaikat, mi még sétálgattunk egyet a bejárat közelében elhelyezkedő nádtetős kunyhók között, amik valójában szálláshelyek voltak, méghozzá nem is akármilyen, a teraszukról remekül be lehetett látni egy közeli kis tavat, ami itatóul szolgált az állatoknak. Ahogy alkonyodott, egyre másra tűntek elő a bokrokból az antilopok, óvatosan araszolva a víz felé. A parkból kivezető országút mentén még láttunk aztán rengeteg zebrát, struccot és varacskos disznót. Lazán falatozgathattak, mert a félmegyényi parkban mindössze egy oroszlán család él, azt is úgy telepítették ide, amikor már kezdett nagyon elszaporodni a vadállomány.
Délután hatra érkeztünk meg port elizabethi szállásunkra, ami egy óceánra néző, gyarmati stílusban épült, két emeletes épület volt, kovácsoltvas árkáddal. Világoskék falai a fehér ablakkerettel vidám külsőt kölcsönöztek a homokos part menti háznak. A recepciós pultnál fehér hölgy várt minket friss narancslével és kedves mosollyal. Port Elizabethben 25% a fehérek aránya és a feketék többségének is van munkája, ezért itt a bűnözés nem öltött olyan mértéket, mint a fővárosban és környékén. Így elhatároztuk, hogy vacsora után besétálunk a közeli központba. Zoltán már annyira ránk hozta a parát, hogy ide is csak csoportba verődve mertünk elindulni. Mostanra már annyira összerázódott a csapat, hogy a nejem mindenkit névről ismer, sőt néhány rövid életrajzot is fel tudna sorolni. A part mellett húzódó út mentén sétáltunk a nagy afrikai éjszakában. Hűvös szellő fújt az Indiai-óceán felől, a lányok egymásba karolva melegítették egymást. A férjek pedig előttük és mögöttük sétálgattak, mintegy oltalmazva őket, akárcsak elefántéknál. Egy említésre méltó esemény történt a másfél kilométeres úton, azt sem mondanám atrocitásnak, mindössze annyi volt, hogy egy részeg suhanc, átjött az út túloldaláról, hogy lelejmoljon minket néhány randra. Csak a történeti hűség kedvéért had jegyezzem meg, fehérbőrű volt. Ennyit az előítéletekről.
Utószezoni csönd volt a jachtkikötő környékén, csak a közeli kaszinó bejáratánál volt egy kis mozgás, gondoltuk benézünk oda. Hatalmas játékterembe csöppentünk, temérdek félkarú és egyéb rablók. Pörgött a rulett és a kocka, egy külön teremben pedig hiányos öltözékű lányok táncoltak a színpadon. Óóó Afrika...

Szerda

Elvileg a mai nap lett volna a lábáztatós, színfelszedős, de sajnos totál befelhősödött az ég. Így aztán egy kis városnézésre indultunk. Zoltán simán tudott itt is órákat mesélni, az amúgy nem annyira különleges belvárosról. Megnéztünk egy erődöt, majd lesétáltunk az óvárosi részre, közben bekukkantottunk egy templomba, ahonnan finoman elzavartak, mert épp mise volt. Láttuk az operaházat is, ahova viszont behívtak, amikor észrevették, hogy befele kukucskálunk. A városi könyvtárba is be tudtunk menni, ami igazán különleges élmény volt. Még délelőtt visszaértünk a szálláshelyre és úgy határoztam, felhő ide, szeles idő oda, én bizony megfürdöm az óceánban, ha fene fenét eszik is. Mit mondjak, elég sportos volt a víz, nem lehetett több 21 fokosnál. Kétméteres, tarajos hullámok ostromolták a partot, a baywatch rám is fütyült, amikor beljebb merészkedtem, hogy megnézzek egyet közelebbről.
Maradt még egy program estére, mégpedig a fekete negyed megtekintése. Mikor otthon olvastam ezt a programot nem igazán tudtam elképzelni, hogyan fog ez kinézni. Azt is láttam, hogy kicsit többe került ez a fakultáció, mint egy szafari, ezt sem tudtam mire vélni. Nos a megoldás az, hogy ezt a buszos látogatást egy karitatív szervezet bonyolítja, és a befolyt összegből a telepen működő ingyenkonyhát finanszírozzák. Kicsit jobb lett a hangulatom tőle, mert megmondom őszintén, zavart egy kicsit, hogy esetleg valaki a más nyomorából csinál üzletet. Mondjuk, valószínű akkor is elmentem volna, mert mindent szeretnék látni és megtapasztalni, amit lehet, márpedig ez nem olyan művelet, amit csak úgy, egyedül is megcsinálhat az ember. Ahogy haladtunk kifelé a városból feltűnt a Ford helyi autó összeszerelő üzeme, majd a BASF vegyipari óriás egyik leányvállalata. Azon szerencsés fekete családok, akiknek legalább egy tagja munkát kapott valamelyik ilyen gyárban már fellélegezhet, mert ebből a fizetésből már ki tudnak jönni, még ha szerény körülmények között is. Az utunk egy úgynevezett Mandéla házas negyeden vezetett át. Ezek kis parcellákon álló, nagyon egyszerű és nagyon kicsi téglaházakból állnak, amit a 94-es rendszerváltás után kezdtek el építeni a rászoruló, munkanélküli, dél-afrikai állampolgároknak. Ezekben már van villanyáram és folyóvíz is. Nem úgy a közelükben lévő nyomor telepen. Itt csak deszkából és bádoglemezekből összeeszkábált kalyibák vannak, természetesen engedély nélkül, így áram nincs és a vizet csak vödörben viszik a távoli nyilvános csapokból. Kiszálltunk a buszból és be a viskóváros közepébe. Furcsa érzés volt, olyan, mintha én lennék a bámulni való és nem fordítva. Azonnal összeszaladtak a környékbeli lurkók és szívesen pózoltak a kameráknak. Amikor aztán megláttak engem, a nagy fehér főnököt ősz szakállal, éktelen röhögésben törtek ki és ujjal mutogattak rám. Nem tudtam haragudni rájuk, inkább együtt röhögtem velük és én is mutogattam valamit, mókás volt. A felnőttek megszokhatták már az ilyen vizitet, mert nem nagyon izgatták magukat. Szerencsére azért nem okoztunk túl nagy feltűnést, mert a fakultációra csak néhányan jelentkeztünk. A vezetőnk megmutatta az alapítványuk központját is, ami néhány rozsdás konténerből állt, majd válaszolt a kérdésekre. Nekem feltűnt, hogy csak néhány bodega mellett állt pottyantós WC, rákérdeztem, hogy a többiek miként oldják meg ezt a problémát. Állítólag vödörben gyűjtik az anyagot és hetente egyszer (!) a város elszállítja azt.
A rövid séta után felkerestünk egy autentikus pléh kocsmát, ahol már a kapuban várt minket egy ghospel kórus. Hogy mit keres egy egyházi dalárda az italmérésben, azt ne firtassuk. Mindenesetre látszott a produkción, hogy nem először csinálják, a lényeg, hogy a félórás produkció után eladjanak minél több cédét az odakeveredett turistának. Feszélyezve éreztem magam emiatt, annyira azért nem volt jó, hogy háromezerért vegyek valami zsákbamacskát. Ekkor megjelent egy háromtagú banda igazi xilofonokkal és belecsaptak a hamisíthatatlan afrikai dallamokba. A zene és a ritmus teljesen magával ragadott, már nem éreztem a feszélyt, bár ehhez nagymértékben hozzájárulhatott a helyi alkoholos nedű elfogyasztása is. Olyannyira, hogy a végén még cédét is vettem tőlük. Dél-Afrika déli partjai mentén a xhosa törzs él, akinek háromféle csettintős mássalhangzója van, akár csak a busmanoknak vagy zuluknak. A lemezen ilyen dalok is megtalálhatók, ahol eredeti kiejtéssel énekelnek, igazi unikum.

Csütörtök

A marketing nagyon fontos az üzleti életben, de a turizmusban különösképp. A Garden Route egy jól bevezetett brand Dél-Afrikában. Valójában szó sincs semmiféle kertről, sőt a Port Elizabeth és Cape Town között húzódó, több száz kilométeres országút még csak nem is a tengerparton halad, mint azt elsőre gondolnánk, ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, igen is van tartalom a jól hangzó elnevezés mögött. A táj változatos, a fauna igen gazdag, leginkább a mediterránira hasonlít. Feltűnnek az út mentén a Dél-Európából jól ismert leanderek és bougenvilleák. A kanyargós út mindkét oldalán kisebb gazdaságok váltják egymást. Már-már otthon éreznénk magunkat, amikor hirtelen afrikaiba vált a táj, sűrű bozótos és mély szakadékokkal szabdalt sziklás fennsíkon haladunk. Az egyik ilyen szakadék felett átívelő híd után félreálltunk egy benzinkútnál. Amolyan pihenő hely volt kisbolttal, étteremmel és szuvenír shoppal. Gyorsan beszereztem a legszükségesebb ételt is, vettem egy szárított kudu kolbászt, így tisztelegve az ország nemzeti jelképállata előtt. Megnéztem a benzinárakat is, 9 rand egy liter szuper, amit ha beszorzunk harminccal, hamar rájövünk, hogy jócskán a magyar árak alatt vannak az üzemanyagok. Kis tábla mutatja, merre kell mennünk, hogy a viadukt járdájára jussunk anélkül, hogy áthajtana rajtunk egy kamion. A panoráma lenyűgöző, a 220 méteres mélység a legek közé emelte ezt a hidat. Itt van a világ legmagasabb hivatalos bungee jumping ugróhelye és állítólag ez a világ negyedik legmagasabb viaduktja.
Innen csak néhány kilométer a Tsitsikamma Nemzeti Park, benne a Nature’s Valley-re keresztelt vadregényes tengerparti ösvény. A jól kiépített hegyi sétány sűrű erdőn halad keresztül, hogy aztán elérje a fő látványosságot, egy három tagból álló függőhidat, amin átkelhetünk az alattunk tajtékzó óceán csapkodta sziklák fölött. A visszaúton még le kell küzdeni egy izzasztó lépcsősort, de megéri az elénk táruló látvány miatt. Aztán persze az elmaradhatatlan szuvenír boltok és folyó ügyek intézése. Tiszta WC-vel egyébként jól fel van szerelve mindegyik turistás hely, egyébként is azt kell, hogy mondjam, teljesen nyugat-európai a színvonal.
Következő állomás a Mossel Bay volt, ahol Bartalomeu Diaz portugál felfedező emlékére épült múzeumot néztük meg. Ez a hajóskapitány volt, aki először elérte a kontinens legdélibb csücskét. A múzeumban a hajójának pontos mása található, amivel az utódok a felfedező tiszteletére megtették ugyanazt az utat, hogy aztán itt kiállítsák a hajót, és mi jól megnézhessük. Olyannyira, hogy fel is lehet szállni rá és lemászni a kajütbe vagy kimenni a tatra. Mit mondjak, elég lélekvesztő egy járgány, minden tiszteletem Diaznak, hogy ezzel a kétárbócossal idáig lehajózott.
Desmond Tutu szivárvány országa.
 Ezután észak-nyugatra fordultunk következő szálláshelyünk felé. A tengerparti régiót elhagyva, magas hegyláncon kell átverekednünk magunkat. A busz halkan duruzsol, Zoltán kifogyott a mondanivalóból, vagy csak látja, hogy fáradunk. A monotóniától elálmosodva ki erre, ki arra dől. Én is éppen tarkónyújtás fázisában vagyok, mintha a hasamra esett morzsát keresném, csak becsukott szemmel, amikor egy hatalmas fékcsikorgás és egy tompa puffanás zavarja meg mély meditációmat. Mindenki felriad, többen elkezdik keresgetni a biztonsági öv csatját, de a buszsofőr nem annyira izgatja magát, ő látta mi történt és nem aggódik. Mindössze egy suicid hajlamú íbisz későn ébredt, miközben valami érthetetlen okból az úttest közepén keresgélte a kukacokat. Azért később egy kisebb repedést mégiscsak felfedezünk a szélvédőn.
Oudtshore, a strucctenyésztéséről híres kisváros, egy hegyek által körülvett, hatalmas síkságon fekszik. Beérkezve a településre rögtön feltűnik, hogy itt nincsenek szögesdrótok, berácsozott ablakok. Ez a legjobb fokmérője annak, hogy mennyire biztonságos egy helység. Ez olyannyira az, hogy ma este nem volt karantén, vacsora után szabadon kószálhattunk a városban. Nem is teketóriáztunk sokat, úgy nyolc körül felfedezőútra indultunk. Kertvárosias részen sétáltunk keresztül, mígnem elértük az első jelzőlámpát, ami gyakorlatilag a belvárost jelentette. Az összes üzlet zárva, csak egy mini ABC reménykedett  benne, hátha betér még ma valaki, de az utcák kihaltak, a kirakatok sötétek. Hiába a nagy szabadság, itt nagyon nincs mit nézni, elindultunk hát visszafelé. Útközben összetalálkoztunk a csoport több tagjával, akik óvatosságból itt is együtt vágtak bele az esti sétába. A hat fős társaság mögött jócskán lemaradva két árnyalakot láttunk közeledni. Tibi volt az, aki sosem adja fel és Erika, akiről kiderült, hogy orvos, de még mindig kicsit szótlan.

Péntek

Mit meg nem tesz az ember egy jó fotóért.
Ismét korai ébresztő, na azért nem olyan vészes, 6:30-kor csörgött a telefon, jelezvén hogy ma hosszú napunk lesz, rengeteg programmal és sok-sok kilométerrel. Mindjárt elsőnek egy struccfarmot látogattunk meg. Morcos tekintetű maláj kalauzolt bennünket a strucctenyésztés rejtelmeiben. Amolyan kis tanterem félébe vezetett bennünket, ahol elmondta, hogy a struccok tenyésztése a múlt század elején vált jó biznisszé, amikor szinte csak a tolláért kezdték iparszerűen szaporítani a világ legnagyobb madarát. Akkoriban ebből készültek a legszebb boák a Moulin Rouge és Las Vegas táncosnőinek. Ma a legértékesebb része a bőre, ami a kengurubőr után a legrugalmasabb bőrfajta, de gyakorlatilag minden porcikája értékesíthető. A húsa hasonlít a marháéra, csak lényegesen kevesebb a zsírtartalma, az óriási tojásokból pedig, amik nem termékenyültek meg, dísztárgyakat készítenek. Magunk is beszereztünk egy csodásan megfaragott darabot. Az elméleti oktatást követte a gyakorlati szemle, ahol lehetőség nyílt konkrét fizikai kapcsolatba kerülni az óriási tollasokkal. Flottul lement az egy órás program, a végén teával és kávéval kínálnak bennünket. El is szürcsölök egyet, amíg a többiek a szuvenír boltban válogatnak, közben azon mélázok, miért nincs nálunk ilyen turistacsalogató, mondjuk egy libafarmon. Kezdődhetne a külföldi ámítása a libatoll számos felhasználási területével a múlttól egészen a jelenig, a pennától a dunyhán át a lukulluszi lakomáig. Aztán mutogathatnánk a keltetőt, a zajos ólakat és erősebb idegzetűeknek egy kis libatömést, na persze csak szigorúan EU konform módon. Végén pedig megvásárolhatja a japán a konzervmájat, esetleg a Ludas Matyi hűtőmágnest.
Oudtshore-tól nem messze található a Cango Caves cseppkőbarlang. Ha már erre jár az ember, érdemes megnézni ezt is, mert igazán impozáns látványt nyújtanak a többszázezer éves mészkőképződmények. Csak vezetővel lehet lejutni, félóránként indulnak a csoportok. Matilda a németül is remek kiejtéssel beszélő, dundus fekete leányzó régi ismerősként üdvözli Zoltánt és nem is fárasztja magát túl sokat a túravezetéssel. Tudja, hogy a magyar gájd már mindent megjegyzett az évek során és fejből sorolja, mi a különbség cseppkő és a folyókő között, mikor meddig jutottak el a barlang feltárásában és már várnám, hogy kiselőadást tartson a fejünk felett elrepülő denevér anatómiájáról és egyedfejlődéséről, de ezt megússzuk, haladnunk kell, mert már nyomunkban a következő turnus.
Indulás tovább, még több mint négyszáz kilométer áll előttünk. Meglepően jó a társaság, senkire sem kell várni, mindenki készen áll az útra, de hiába, ha valaki nem tartotta be a megfelelő higiéniai eljárást, nevezetesen, hogy étkezéskor whiskyvel, vagy annál erősebb alkohollal kell alapos fertőtlenítést végezni. Kérdeztem is a háziorvosomat, hogy evés előtt vagy után öblögessek az 50 fokos házi párlattal, azt javasolta, hogy a biztonság kedvéért is-is. Nos, aki nem így tett, azt bizony meghajtotta a keserű valóság és azért ezen a félsivatagos tájon bokrot találni nem egyszerű dolog ám. Végül mindannyiunk megnyugvására, sikerült az érintettnek megszabadulnia az őt kínzó görcsök okozójától.
Már jócskán ebédidő volt, amikor az első civilizált faluba értünk, ahol hangulatos kerthelyiségben fogyaszthattuk el a hely specialitását, szendvics sült krumplival és meleg sörrel. Nincs ideje lehűlni az italoknak, a vendéglátó egység tömve motorosokkal, valami találkozó lehet, mert útközben is rengeteget láttunk belőlük. Az miért van, hogy a motorbicikli a fehérek járműve? Már Amerikában is megfigyeltem, hogy színes bőrű embert nem látni komolyabb kétkerekű vason. Nincs sok időm ezen filozofálni, mert az idő percre ki van számítva, még zárás előtt oda kell érnünk egy emlékműhöz Fokváros közelében, amit az afrikaans nyelv tiszteletére emeltek. A sofőrünkön nem múlik, ő nyomja becsülettel, időnként azonban érthetetlen okból félreáll egy pillanatra, hogy aztán újra felgyorsítson a 100 km/h utazósebességre. Végül nem bírtam ki és rákérdeztem. A megoldás az, hogy hosszú lejtős szakaszokon a kamionoknak és a buszoknak építettek egy „kényszer leállósávot”, ahova kötelező félreállniuk, nehogy túlzottan felgyorsuljanak. Eredeti módja a baleset megelőzésének. Zoltán egy filmmel készült a hosszú útra, be is rakta a busz DVD lejátszójába a lemezt, ami természetesen Dél-Afrikában játszódik a múlt század elején. A filmben kaffernak nevezik a feketéket, ami olyasmi, mint ma a niggerezés. Olyannyira sértő szó ez, hogy a rendszerváltás után törvénybe foglalták annak használatának teljes tilalmát. A dolog annyira komoly, hogy az addig kávéfának titulált növény nevét is megváltoztatták, mert angol kiejtése hasonlít az amúgy arab eredetű kaffer szóra, amit eredetileg a hottentottákkal együtt élő dél-afrikai törzsekre használtak. Remélem érthető voltam. Mindenesetre az afrikaans nyelv tiszteletére emelt obeliszket a búrok építették. A búr szó egyébként parasztot jelent, de ma már nem különböztetik meg ezen a néven magukat az egykori földművesek leszármazottai, ők ma már büszke dél-afrikaiak.
Sikerült még világosban Fokvárosba érni, így tisztán láthattuk, hogy ebben a másfél milliós városban nincs annyi szögesdrót és vasrács. Éppen ezért meglepődtünk, hogy ennek ellenére Zoltán kijárási tilalmat rendelt el, és húsz percet adott a zuhanyozásra, utána vacsora. Tolmácsolta továbbá a recepciós figyelmeztetését, hogy a zuhanyfüggönyt a kádon belülre lógassuk, mert ha kifolyik a víz, a szobába, akkor a szárítási, vagy tudom is én milyen költségeket, felszámítják. Ezen kissé meglepődtem. Nem túl barátságos a vendégre hárítani olyan költséget, ami leginkább abból adódik, hogy elszabták a szállodájukat, mert a padlóösszefolyót és a küszöböt már a rómaiak is ismerték. Na mindegy, amúgy is befele szoktam lógatni, még ha rám is tapad olykor, mert ezek a nájlon függönyök olyanok ám. De ez csak a kisebbik problémám volt, a nagyobb gondot az jelentette, hogy a vécéöblítés nem érte el a kívánatos szintet. Úgy értem, nem érte el a kívánt hatást. A helyzetet csak tetézte, hogy vécékefe sem volt, amivel egyszerűen meg tudtam volna oldani ezt a kínos helyzetet. De ezt nem magyaráznám tovább, főleg hogy most kívánok rátérni a vacsorára. Ez volt az első olyan hotel, ahol a vacsora nem svédasztalos volt, de két főétel közül azért lehetett választani, és a mennyiséggel sem volt gond, nem is ezért hoztam szóba, hanem egy érdekességet szeretnék csak kiemelni, nevezetesen az italszámlánkat. A számlán látható végösszeg után tollal odabiggyesztettek egy feliratot, miszerint „tip +50 rand” és hogy ne kelljen bíbelődni az összeadással hozzá is adták a 15% borravalót a végösszeghez. Ügyes megoldás, nem kell töprengeni a vendégnek, mennyi jattot adjon.
A figyelmeztetés ellenére nekem muszáj volt kiszaladnom a sarki italmérésbe, mert elfogyott a vizünk. Tibi viszont kihasználta a helyzetet és egy utolsó rohamra indult. Győzködte Erikát, hogy még fiatal az este, de hát sajnos nem lehet kimenni, mi lenne, ha felmenne hozzá, van a szobájában egy jófajta vörösbor, amit már ajándéknak vásárolt ugyan, de szívesen beáldozza.

Szombat

Rettentő nagy szerencsénk van az időjárással. Nem hogy ragyogóan süt a nap, de a levegő sem párás és a szél sem fúj. Ideális idő, hogy megmásszuk a Table hegyet. Ez persze csak képletesen értendő, mert út nem vezet fel és a mászóvasat pedig az otthoni zakómban felejtettem. Sokkal egyszerűbb módja feljutni a hegyre a kötélvasúttal, és Zoltán megnyugtatott bennünket, hogy nagyon biztonságos, mert ha elszakad a kötél, azonnal újra cserélik. A csúcson pazar látvány tárult elénk, amit nem lehet szavakba önteni, ezért inkább csináltam egy panoráma fotót, amit most beszúrok ide.
A fennsíkon kiépített utakon kószálhatunk egy-egy kiszögeléshez, de csak annyira lehet elcsavarogni, hogy halljuk, ha a felvonónál szirénáznak. Az időjárás itt kiszámíthatatlan, az óceánok találkozásánál gyakran támadhat fel viharos szél. Aki ilyenkor nem éri el az utolsó felvonót, az bizony itt ragad. Ma viszont egy másik oldalát mutatta szeszélyes természet. Tudomást sem véve, hogy itt már ősz van, meg óceáni éghajlat, képes volt 35 fokos rekkenő hőséget produkálni. Amikor meglátogattuk a város szélén lévő, hajdani erődöt, ami most múzeumként funkcionál, már ide-oda dülöngtünk a forróságtól.
Rövid felüdülés a légkondis buszon, majd újra ki a melegbe. A Kirstenbosch Botanikus Kert a város felett, egy hegyoldalon húzódik, több hektáron. Sajnos már a növények többsége levirágzott, így is bőven van mit nézni. Szombat lévén a helyiek piknikező helynek használják a gondosan karbantartott parkot. A kijáratnál igényes szuvenír üzlet, ennek megfelelő árfekvéssel.
A mai nap utolsó felvonása az Afrika Múzeum. A bejárathoz egy parkon át vezet az út, ahol éppen jazz fesztivált tartanak. Most sajnálom csak igazán, hogy társas úton vagyok. A színpadon profi zenészek tolják az afro-beat ritmusokat, a hangulat a tetőfokán, többen táncolnak, mások delíriumos tekintettel fekszenek a fűben. Viszont a múzeum se volt rossz. Kb. 20 fok, ami kezdetben üdítő, később már zavaró. Bent régészeti leletek, viaszbábúkból megkomponált életkép környezetben. Egy másik teremben bálna csontvázak és a környékre jellemző élőlények preparált egyedei.
A hotel közvetlenül a maláj negyed mellett van, ami leginkább tarkabarka egyszintes házai miatt érdekes. Az arcokat nézve a maláj mellett mindenféle náció él itt, a közös bennük az, hogy muszlimok. Itt van a város egyetlen mecsete is.
Az esti vacsorához egy meglepetéssel készültem, mivel ma József nap van, és az egyik utastársunk Józsi. Bevetettem hát a féltve őrzött laposüvegemet, ami jóféle hazai kisüsti körtét tartalmazott, természetesen csak a fertőtlenítést elősegítésére, gyógyászati célból.

Vasárnap

Ma már nyoma sincs a tegnapi kánikulának sőt, amikor felszálltunk a hajóra, ami a fókák szigetére visz ki, bizony előkerültek a kabátok. Mindössze negyedórás robogás után elértünk egy partközeli zátonyhoz, ahol fókák tömkelege végezte napi tevékenységét, ami abból állt, hogy unottan feküdtek a kövön és figyelték, vajon mikor borul fel a hajó, ahogy az összes lökött turiszt egy oldalra rohan, hogy megcsinálja élete legjobb természetfotóját. Ettől aztán nekem el is ment a kedvem a fókalestől és átmentem a túloldalra ballasztnak.
A félórás kanyar végén már ajándéktárgy árusok lepték el a kikötőt, ment az alkudozás ezerrel. Én is szert tettem egy cuki faragványra. Bár volt egy kis komplikáció, mert nem volt elég random, ezért váltanom kellett egy kis dollárt. A pénzváltók viszont csak útlevél felmutatása mellett hajlandóak a váltásra, ami viszont nem volt nálam. Gondosan elzártam a szálloda széfjébe, nehogy a fókák elragadják. Úgy oldottam meg a problematikát, hogy megkértem Tibit, aki mindig magánál tartotta minden értékét, hogy segítsen nekem beváltani néhány zöldhasút.
A dél-afrikai borok világszerte ismertek, még nálunk is van a nagyobb üzletek polcain, nem csoda, ha ebből is turista attrakciót csinálnak. Fokváros környékén több neves pincészet is üzemel, közülük talán a leghíresebb Groot Constantia. Innen származott Napóleon kedvenc bora. A látogatóközpont, mindjárt egy kis borüzem is egyben, amit egy vezetővel körbe is jártunk. Itt tudtam meg, hogy ma már nem módi a préselés, a mustot centrifugával nyerik ki a szőlőszemekből, valamint hogy egy 200 literes tölgyfahordó 1000 euró és csak háromszor töltik fel. Az üzemlátogatás egy borkóstolóval ért véget, igazi köpőcsészével, amit viszont senki sem használt. Kihajtottunk a szőlőültetvények között a főútra, ahol legnagyobb meglepetésünkre egy útjelző táblán Tokai feliratot pillantottunk meg. Ez nem lehet véletlen pont itt a sok borgazdaság és ültetvény között. Nem is az. A történet az, hogy réges-régen egy telepes megpróbálta meghonosítani kedvenc magyar borát, és mivel akkoriban a márkavédelem még nem működött hatékonyan, úgy gondolta, hogy akkor már a nevet is felhasználja. A borászat azóta már megszűnt, de a kastélya és a környék neve megmaradt.
Jó kis környék ez a Fokváros és vidéke, rengeteg a látnivaló. Rövid buszozás után megérkeztünk a Jóreménység fokhoz, ami egy sziklaorom szerű félsziget. A parkoló magasan van egy fennsíkon, innen kirándulást lehet tenni felfelé egy világító toronyhoz, vagy éppen lefelé a „Cape of Good Hope” táblához, amiből mindjárt ki is derül, ha még nem tudnánk, hogy ez nem is a legdélebbi pontja Afrikának, de a leg dél-nyugatibb, ez is valami. Mielőtt nekivágnánk a másfélórás sétának, energiával töltjük fel magunkat, ami ez esetben egy szelet pizza formájában juttatunk be szervezetünkbe. Ez még külön nem érdemelne említést, azonban a helyi büfé újítása igen csak figyelemreméltó. Ez egy meglehetősen nagy forgalmú vendéglátó ipari egység, ahol szendvicsek és egyéb rágcsák mellett, pizzát is árusítanak, pulton keresztül. A forgalom elég jó, tömött sorokban állnak a turisták, nem is győzi a sütő a koradélutáni forgalmat. És most jön a nagy ötlet. Kifizettem a pénztárnál a pizzát és kapok egy befőttes üveg kupakja nagyságú kék korongot egy számmal a közepén. Azt hittem olyan lesz, mint Szemesen a mólónál, hogy elkurjantja magát a felszolgáló, ha elkészült az én hekkem, de ez kérem a XXI. század, itt már a high-tech uralja a bisztrókat is. Nyugodtan kisétálhatsz a panorámás teraszra, foglalhatsz helyet magadnak egy viszonylag tiszta asztalnál, nem kell ott ácsorognod a füstös, kajaszagú helységben arra figyelve éberen, mikor jön már ki végre a te tésztád a kemencéből. Erre a kék korong figyelmeztet, ami egyszer csak átmegy mini ufóba, berreg, rezeg, kék ledek villódznak rajta, jelezve hogy eljött a te időd.
A lazának induló séta le a fokhoz, egy jól kiépített ösvény a magas sziklaormon, a tajtékzó óceán felett. A lenyűgöző panoráma mellé, bónuszként láthatunk néhány hegyi borzot, akik komótosan rágcsálják a növényeket, ügyet sem vetve a kattogó fényképezőgépekre. Az út vége már nem annyira barátságos, ámde roppant izgalmas, különösen tériszonyosoknak, merthogy szikla hasadékokon és berepedezett köveken át kell leereszkedni egy igen meredek hegyoldalon, hogy elnyerjük méltó jutalmunkat és sorba állhassunk a táblánál, dokumentálandó, hogy mi is jártunk erre.
És még mindig nincs vége a napnak. Fókákkal kezdtünk, stílszerűen pingvinekkel fejezzük be a mai kirándulást.

Epilógus

A blogban elhangzó információk zöme Zoltán szellemi tulajdona, én csak jegyzeteltem, mert egész út során azzal ijesztgetett, hogy dolgozatot fogunk írni az elhangzottakból.
Na és ami a legdurvább, meg is íratta.