2011. február 19., szombat

Péntek

Mit meg nem tesz az ember egy jó fotóért.
Ismét korai ébresztő, na azért nem olyan vészes, 6:30-kor csörgött a telefon, jelezvén hogy ma hosszú napunk lesz, rengeteg programmal és sok-sok kilométerrel. Mindjárt elsőnek egy struccfarmot látogattunk meg. Morcos tekintetű maláj kalauzolt bennünket a strucctenyésztés rejtelmeiben. Amolyan kis tanterem félébe vezetett bennünket, ahol elmondta, hogy a struccok tenyésztése a múlt század elején vált jó biznisszé, amikor szinte csak a tolláért kezdték iparszerűen szaporítani a világ legnagyobb madarát. Akkoriban ebből készültek a legszebb boák a Moulin Rouge és Las Vegas táncosnőinek. Ma a legértékesebb része a bőre, ami a kengurubőr után a legrugalmasabb bőrfajta, de gyakorlatilag minden porcikája értékesíthető. A húsa hasonlít a marháéra, csak lényegesen kevesebb a zsírtartalma, az óriási tojásokból pedig, amik nem termékenyültek meg, dísztárgyakat készítenek. Magunk is beszereztünk egy csodásan megfaragott darabot. Az elméleti oktatást követte a gyakorlati szemle, ahol lehetőség nyílt konkrét fizikai kapcsolatba kerülni az óriási tollasokkal. Flottul lement az egy órás program, a végén teával és kávéval kínálnak bennünket. El is szürcsölök egyet, amíg a többiek a szuvenír boltban válogatnak, közben azon mélázok, miért nincs nálunk ilyen turistacsalogató, mondjuk egy libafarmon. Kezdődhetne a külföldi ámítása a libatoll számos felhasználási területével a múlttól egészen a jelenig, a pennától a dunyhán át a lukulluszi lakomáig. Aztán mutogathatnánk a keltetőt, a zajos ólakat és erősebb idegzetűeknek egy kis libatömést, na persze csak szigorúan EU konform módon. Végén pedig megvásárolhatja a japán a konzervmájat, esetleg a Ludas Matyi hűtőmágnest.
Oudtshore-tól nem messze található a Cango Caves cseppkőbarlang. Ha már erre jár az ember, érdemes megnézni ezt is, mert igazán impozáns látványt nyújtanak a többszázezer éves mészkőképződmények. Csak vezetővel lehet lejutni, félóránként indulnak a csoportok. Matilda a németül is remek kiejtéssel beszélő, dundus fekete leányzó régi ismerősként üdvözli Zoltánt és nem is fárasztja magát túl sokat a túravezetéssel. Tudja, hogy a magyar gájd már mindent megjegyzett az évek során és fejből sorolja, mi a különbség cseppkő és a folyókő között, mikor meddig jutottak el a barlang feltárásában és már várnám, hogy kiselőadást tartson a fejünk felett elrepülő denevér anatómiájáról és egyedfejlődéséről, de ezt megússzuk, haladnunk kell, mert már nyomunkban a következő turnus.
Indulás tovább, még több mint négyszáz kilométer áll előttünk. Meglepően jó a társaság, senkire sem kell várni, mindenki készen áll az útra, de hiába, ha valaki nem tartotta be a megfelelő higiéniai eljárást, nevezetesen, hogy étkezéskor whiskyvel, vagy annál erősebb alkohollal kell alapos fertőtlenítést végezni. Kérdeztem is a háziorvosomat, hogy evés előtt vagy után öblögessek az 50 fokos házi párlattal, azt javasolta, hogy a biztonság kedvéért is-is. Nos, aki nem így tett, azt bizony meghajtotta a keserű valóság és azért ezen a félsivatagos tájon bokrot találni nem egyszerű dolog ám. Végül mindannyiunk megnyugvására, sikerült az érintettnek megszabadulnia az őt kínzó görcsök okozójától.
Már jócskán ebédidő volt, amikor az első civilizált faluba értünk, ahol hangulatos kerthelyiségben fogyaszthattuk el a hely specialitását, szendvics sült krumplival és meleg sörrel. Nincs ideje lehűlni az italoknak, a vendéglátó egység tömve motorosokkal, valami találkozó lehet, mert útközben is rengeteget láttunk belőlük. Az miért van, hogy a motorbicikli a fehérek járműve? Már Amerikában is megfigyeltem, hogy színes bőrű embert nem látni komolyabb kétkerekű vason. Nincs sok időm ezen filozofálni, mert az idő percre ki van számítva, még zárás előtt oda kell érnünk egy emlékműhöz Fokváros közelében, amit az afrikaans nyelv tiszteletére emeltek. A sofőrünkön nem múlik, ő nyomja becsülettel, időnként azonban érthetetlen okból félreáll egy pillanatra, hogy aztán újra felgyorsítson a 100 km/h utazósebességre. Végül nem bírtam ki és rákérdeztem. A megoldás az, hogy hosszú lejtős szakaszokon a kamionoknak és a buszoknak építettek egy „kényszer leállósávot”, ahova kötelező félreállniuk, nehogy túlzottan felgyorsuljanak. Eredeti módja a baleset megelőzésének. Zoltán egy filmmel készült a hosszú útra, be is rakta a busz DVD lejátszójába a lemezt, ami természetesen Dél-Afrikában játszódik a múlt század elején. A filmben kaffernak nevezik a feketéket, ami olyasmi, mint ma a niggerezés. Olyannyira sértő szó ez, hogy a rendszerváltás után törvénybe foglalták annak használatának teljes tilalmát. A dolog annyira komoly, hogy az addig kávéfának titulált növény nevét is megváltoztatták, mert angol kiejtése hasonlít az amúgy arab eredetű kaffer szóra, amit eredetileg a hottentottákkal együtt élő dél-afrikai törzsekre használtak. Remélem érthető voltam. Mindenesetre az afrikaans nyelv tiszteletére emelt obeliszket a búrok építették. A búr szó egyébként parasztot jelent, de ma már nem különböztetik meg ezen a néven magukat az egykori földművesek leszármazottai, ők ma már büszke dél-afrikaiak.
Sikerült még világosban Fokvárosba érni, így tisztán láthattuk, hogy ebben a másfél milliós városban nincs annyi szögesdrót és vasrács. Éppen ezért meglepődtünk, hogy ennek ellenére Zoltán kijárási tilalmat rendelt el, és húsz percet adott a zuhanyozásra, utána vacsora. Tolmácsolta továbbá a recepciós figyelmeztetését, hogy a zuhanyfüggönyt a kádon belülre lógassuk, mert ha kifolyik a víz, a szobába, akkor a szárítási, vagy tudom is én milyen költségeket, felszámítják. Ezen kissé meglepődtem. Nem túl barátságos a vendégre hárítani olyan költséget, ami leginkább abból adódik, hogy elszabták a szállodájukat, mert a padlóösszefolyót és a küszöböt már a rómaiak is ismerték. Na mindegy, amúgy is befele szoktam lógatni, még ha rám is tapad olykor, mert ezek a nájlon függönyök olyanok ám. De ez csak a kisebbik problémám volt, a nagyobb gondot az jelentette, hogy a vécéöblítés nem érte el a kívánatos szintet. Úgy értem, nem érte el a kívánt hatást. A helyzetet csak tetézte, hogy vécékefe sem volt, amivel egyszerűen meg tudtam volna oldani ezt a kínos helyzetet. De ezt nem magyaráznám tovább, főleg hogy most kívánok rátérni a vacsorára. Ez volt az első olyan hotel, ahol a vacsora nem svédasztalos volt, de két főétel közül azért lehetett választani, és a mennyiséggel sem volt gond, nem is ezért hoztam szóba, hanem egy érdekességet szeretnék csak kiemelni, nevezetesen az italszámlánkat. A számlán látható végösszeg után tollal odabiggyesztettek egy feliratot, miszerint „tip +50 rand” és hogy ne kelljen bíbelődni az összeadással hozzá is adták a 15% borravalót a végösszeghez. Ügyes megoldás, nem kell töprengeni a vendégnek, mennyi jattot adjon.
A figyelmeztetés ellenére nekem muszáj volt kiszaladnom a sarki italmérésbe, mert elfogyott a vizünk. Tibi viszont kihasználta a helyzetet és egy utolsó rohamra indult. Győzködte Erikát, hogy még fiatal az este, de hát sajnos nem lehet kimenni, mi lenne, ha felmenne hozzá, van a szobájában egy jófajta vörösbor, amit már ajándéknak vásárolt ugyan, de szívesen beáldozza.