2011. február 19., szombat

Csütörtök

A marketing nagyon fontos az üzleti életben, de a turizmusban különösképp. A Garden Route egy jól bevezetett brand Dél-Afrikában. Valójában szó sincs semmiféle kertről, sőt a Port Elizabeth és Cape Town között húzódó, több száz kilométeres országút még csak nem is a tengerparton halad, mint azt elsőre gondolnánk, ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, igen is van tartalom a jól hangzó elnevezés mögött. A táj változatos, a fauna igen gazdag, leginkább a mediterránira hasonlít. Feltűnnek az út mentén a Dél-Európából jól ismert leanderek és bougenvilleák. A kanyargós út mindkét oldalán kisebb gazdaságok váltják egymást. Már-már otthon éreznénk magunkat, amikor hirtelen afrikaiba vált a táj, sűrű bozótos és mély szakadékokkal szabdalt sziklás fennsíkon haladunk. Az egyik ilyen szakadék felett átívelő híd után félreálltunk egy benzinkútnál. Amolyan pihenő hely volt kisbolttal, étteremmel és szuvenír shoppal. Gyorsan beszereztem a legszükségesebb ételt is, vettem egy szárított kudu kolbászt, így tisztelegve az ország nemzeti jelképállata előtt. Megnéztem a benzinárakat is, 9 rand egy liter szuper, amit ha beszorzunk harminccal, hamar rájövünk, hogy jócskán a magyar árak alatt vannak az üzemanyagok. Kis tábla mutatja, merre kell mennünk, hogy a viadukt járdájára jussunk anélkül, hogy áthajtana rajtunk egy kamion. A panoráma lenyűgöző, a 220 méteres mélység a legek közé emelte ezt a hidat. Itt van a világ legmagasabb hivatalos bungee jumping ugróhelye és állítólag ez a világ negyedik legmagasabb viaduktja.
Innen csak néhány kilométer a Tsitsikamma Nemzeti Park, benne a Nature’s Valley-re keresztelt vadregényes tengerparti ösvény. A jól kiépített hegyi sétány sűrű erdőn halad keresztül, hogy aztán elérje a fő látványosságot, egy három tagból álló függőhidat, amin átkelhetünk az alattunk tajtékzó óceán csapkodta sziklák fölött. A visszaúton még le kell küzdeni egy izzasztó lépcsősort, de megéri az elénk táruló látvány miatt. Aztán persze az elmaradhatatlan szuvenír boltok és folyó ügyek intézése. Tiszta WC-vel egyébként jól fel van szerelve mindegyik turistás hely, egyébként is azt kell, hogy mondjam, teljesen nyugat-európai a színvonal.
Következő állomás a Mossel Bay volt, ahol Bartalomeu Diaz portugál felfedező emlékére épült múzeumot néztük meg. Ez a hajóskapitány volt, aki először elérte a kontinens legdélibb csücskét. A múzeumban a hajójának pontos mása található, amivel az utódok a felfedező tiszteletére megtették ugyanazt az utat, hogy aztán itt kiállítsák a hajót, és mi jól megnézhessük. Olyannyira, hogy fel is lehet szállni rá és lemászni a kajütbe vagy kimenni a tatra. Mit mondjak, elég lélekvesztő egy járgány, minden tiszteletem Diaznak, hogy ezzel a kétárbócossal idáig lehajózott.
Desmond Tutu szivárvány országa.
 Ezután észak-nyugatra fordultunk következő szálláshelyünk felé. A tengerparti régiót elhagyva, magas hegyláncon kell átverekednünk magunkat. A busz halkan duruzsol, Zoltán kifogyott a mondanivalóból, vagy csak látja, hogy fáradunk. A monotóniától elálmosodva ki erre, ki arra dől. Én is éppen tarkónyújtás fázisában vagyok, mintha a hasamra esett morzsát keresném, csak becsukott szemmel, amikor egy hatalmas fékcsikorgás és egy tompa puffanás zavarja meg mély meditációmat. Mindenki felriad, többen elkezdik keresgetni a biztonsági öv csatját, de a buszsofőr nem annyira izgatja magát, ő látta mi történt és nem aggódik. Mindössze egy suicid hajlamú íbisz későn ébredt, miközben valami érthetetlen okból az úttest közepén keresgélte a kukacokat. Azért később egy kisebb repedést mégiscsak felfedezünk a szélvédőn.
Oudtshore, a strucctenyésztéséről híres kisváros, egy hegyek által körülvett, hatalmas síkságon fekszik. Beérkezve a településre rögtön feltűnik, hogy itt nincsenek szögesdrótok, berácsozott ablakok. Ez a legjobb fokmérője annak, hogy mennyire biztonságos egy helység. Ez olyannyira az, hogy ma este nem volt karantén, vacsora után szabadon kószálhattunk a városban. Nem is teketóriáztunk sokat, úgy nyolc körül felfedezőútra indultunk. Kertvárosias részen sétáltunk keresztül, mígnem elértük az első jelzőlámpát, ami gyakorlatilag a belvárost jelentette. Az összes üzlet zárva, csak egy mini ABC reménykedett  benne, hátha betér még ma valaki, de az utcák kihaltak, a kirakatok sötétek. Hiába a nagy szabadság, itt nagyon nincs mit nézni, elindultunk hát visszafelé. Útközben összetalálkoztunk a csoport több tagjával, akik óvatosságból itt is együtt vágtak bele az esti sétába. A hat fős társaság mögött jócskán lemaradva két árnyalakot láttunk közeledni. Tibi volt az, aki sosem adja fel és Erika, akiről kiderült, hogy orvos, de még mindig kicsit szótlan.