2011. február 19., szombat

Szerda

Elvileg a mai nap lett volna a lábáztatós, színfelszedős, de sajnos totál befelhősödött az ég. Így aztán egy kis városnézésre indultunk. Zoltán simán tudott itt is órákat mesélni, az amúgy nem annyira különleges belvárosról. Megnéztünk egy erődöt, majd lesétáltunk az óvárosi részre, közben bekukkantottunk egy templomba, ahonnan finoman elzavartak, mert épp mise volt. Láttuk az operaházat is, ahova viszont behívtak, amikor észrevették, hogy befele kukucskálunk. A városi könyvtárba is be tudtunk menni, ami igazán különleges élmény volt. Még délelőtt visszaértünk a szálláshelyre és úgy határoztam, felhő ide, szeles idő oda, én bizony megfürdöm az óceánban, ha fene fenét eszik is. Mit mondjak, elég sportos volt a víz, nem lehetett több 21 fokosnál. Kétméteres, tarajos hullámok ostromolták a partot, a baywatch rám is fütyült, amikor beljebb merészkedtem, hogy megnézzek egyet közelebbről.
Maradt még egy program estére, mégpedig a fekete negyed megtekintése. Mikor otthon olvastam ezt a programot nem igazán tudtam elképzelni, hogyan fog ez kinézni. Azt is láttam, hogy kicsit többe került ez a fakultáció, mint egy szafari, ezt sem tudtam mire vélni. Nos a megoldás az, hogy ezt a buszos látogatást egy karitatív szervezet bonyolítja, és a befolyt összegből a telepen működő ingyenkonyhát finanszírozzák. Kicsit jobb lett a hangulatom tőle, mert megmondom őszintén, zavart egy kicsit, hogy esetleg valaki a más nyomorából csinál üzletet. Mondjuk, valószínű akkor is elmentem volna, mert mindent szeretnék látni és megtapasztalni, amit lehet, márpedig ez nem olyan művelet, amit csak úgy, egyedül is megcsinálhat az ember. Ahogy haladtunk kifelé a városból feltűnt a Ford helyi autó összeszerelő üzeme, majd a BASF vegyipari óriás egyik leányvállalata. Azon szerencsés fekete családok, akiknek legalább egy tagja munkát kapott valamelyik ilyen gyárban már fellélegezhet, mert ebből a fizetésből már ki tudnak jönni, még ha szerény körülmények között is. Az utunk egy úgynevezett Mandéla házas negyeden vezetett át. Ezek kis parcellákon álló, nagyon egyszerű és nagyon kicsi téglaházakból állnak, amit a 94-es rendszerváltás után kezdtek el építeni a rászoruló, munkanélküli, dél-afrikai állampolgároknak. Ezekben már van villanyáram és folyóvíz is. Nem úgy a közelükben lévő nyomor telepen. Itt csak deszkából és bádoglemezekből összeeszkábált kalyibák vannak, természetesen engedély nélkül, így áram nincs és a vizet csak vödörben viszik a távoli nyilvános csapokból. Kiszálltunk a buszból és be a viskóváros közepébe. Furcsa érzés volt, olyan, mintha én lennék a bámulni való és nem fordítva. Azonnal összeszaladtak a környékbeli lurkók és szívesen pózoltak a kameráknak. Amikor aztán megláttak engem, a nagy fehér főnököt ősz szakállal, éktelen röhögésben törtek ki és ujjal mutogattak rám. Nem tudtam haragudni rájuk, inkább együtt röhögtem velük és én is mutogattam valamit, mókás volt. A felnőttek megszokhatták már az ilyen vizitet, mert nem nagyon izgatták magukat. Szerencsére azért nem okoztunk túl nagy feltűnést, mert a fakultációra csak néhányan jelentkeztünk. A vezetőnk megmutatta az alapítványuk központját is, ami néhány rozsdás konténerből állt, majd válaszolt a kérdésekre. Nekem feltűnt, hogy csak néhány bodega mellett állt pottyantós WC, rákérdeztem, hogy a többiek miként oldják meg ezt a problémát. Állítólag vödörben gyűjtik az anyagot és hetente egyszer (!) a város elszállítja azt.
A rövid séta után felkerestünk egy autentikus pléh kocsmát, ahol már a kapuban várt minket egy ghospel kórus. Hogy mit keres egy egyházi dalárda az italmérésben, azt ne firtassuk. Mindenesetre látszott a produkción, hogy nem először csinálják, a lényeg, hogy a félórás produkció után eladjanak minél több cédét az odakeveredett turistának. Feszélyezve éreztem magam emiatt, annyira azért nem volt jó, hogy háromezerért vegyek valami zsákbamacskát. Ekkor megjelent egy háromtagú banda igazi xilofonokkal és belecsaptak a hamisíthatatlan afrikai dallamokba. A zene és a ritmus teljesen magával ragadott, már nem éreztem a feszélyt, bár ehhez nagymértékben hozzájárulhatott a helyi alkoholos nedű elfogyasztása is. Olyannyira, hogy a végén még cédét is vettem tőlük. Dél-Afrika déli partjai mentén a xhosa törzs él, akinek háromféle csettintős mássalhangzója van, akár csak a busmanoknak vagy zuluknak. A lemezen ilyen dalok is megtalálhatók, ahol eredeti kiejtéssel énekelnek, igazi unikum.