2011. február 19., szombat

Kedd

Nagyon baráti időpontban keltünk, kényelmesen megreggeliztünk, majd a bejárathoz mentünk, hogy buszra szálljunk, de a buszunk nem volt sehol. Ideges telefonálás és kiderült, hogy bizony a busz másik szállodához állt ki és igen csak sok idő, míg átverekedi magát a reggeli csúcsforgalmon. Megkezdődött a harc az idővel, mert a repülőtérre érkezés ki volt számolva és csak egy kis rátartás volt vész esetére. Szerencsére aztán a busz megérkezett és más probléma nem adódott útközben, így elértük a Port Elizabethbe tartó helyi járatot, amit ki tudja miért, a British Airways üzemeltet.
Port Elizabeth Afrika déli partjainál, az Indiai-óceánnál fekvő másfélmilliós nagyváros. Akármennyire is nagy, a helyiek gyakran emlegetik tízperces városnak is, mert a forgalom olyan gyér, hogy bárhova oda lehet érni tíz percen belül. Itt már egy másik busz várt és nem is teketóriáztunk sokat, azonnal a közeli Addo Elephant Nemzeti Parkhoz mentünk. Az időjárás homlok egyenest ellentéte a tegnapinak, de a szisztéma ugyanaz. Katona éveimre emlékeztető teherautó, sok üléssel és egy jópofa sofőrrel.
Ez a park teljesen más volt, mint a tegnapi. Sűrű bozótos mindenfelé, amerre a szem ellát. Az egész táj dimbes-dombos, na mondom, itt nehéz lesz állatot megfigyelni. Ehhez képest, mindjárt az elején megpillantottunk egy magányos elefántot, de nagyon messze volt, így tovább indultunk keresni a csordát. Itt már erősen összedolgoztak a helyiek, folyton szólt az urh rádió, ki merre látott valami érdekeset. Többször letértünk az útról és a bozótosba behatolva kutattunk vadak után. Leginkább a vízgyűjtős és pocsolyás részeket kerestük, de úgy látszik ma nem annyira szomjasak az állatok. Mindössze egy leopárdteknős iszogatott az egyik pocsolyából, de az is lehet, hogy pancsolgatott. A nap szépen sütött, de nem volt meleg, úgy 20-22 fokra saccolnám. Errefelé még téli éjszakákon sem megy le a hőmérő higanyszála plusz tíz fok alá, napközben pedig gyakran emelkedik húsz fölé a levegő. Most épp az ősz kezdődik, de ez nem zavarja a virágokat abban, hogy beszínesítsék a tájat. Na megvannak! Most már értem, hogy miért elefánt park a terület neve, hatalmas csorda legelészik, tőlünk mintegy kétszáz méterre. Van, aki elkezdi számolni őket, de harmincnál abbahagyja. Hirtelen gázt ad a sofőrünk, mert észreveszi, hogy távolabb az egyik ormányos család közvetlenül az út mellett kutat friss fűcsomók után. Félelmetes ilyen közelségből afrikai elefántot látni, van amelyik szinte karnyújtásnyira közelíti meg a járművet. Látszik, hogy hozzászoktak az emberekhez, mer ügyet sem vetve ránk, tépkedi a növényeket. Okosan csinálja, először a mellső lábával végez kapáló mozdulatot, majd mikor a gaz már elvált a földtől, az ormányával felmarkolja és néhányszor leejti. Eközben a föld kiesik a növényhalomból, úgyhogy ő már csak a zöldet kapja be. A család végig szorosan együtt legelészik, csak a hím és két fiatalabb egyed távolodott el tőlük kissé. Elefánt mama és nagyobbacska borjai szinte egymáshoz dörgölődve haladnak az úttal párhuzamosan, amikor valaki felkiált a csoportból, ott egy kicsi! És valóban, a lábak között időnként feltűnik egy egészen pici elefánt, talán egy-két hónapos lehet. A csorda ösztönösen védi őt, amikor a kis kíváncsi ki akar bújni a fedezéket nyújtó lábak közül, azonnal kap egy jól irányzott ormánypofont, egyszer-kétszer még rá is kellett trombitálni, hogy maradjon veszteg.
A kétórás szafari végén, amíg a többiek az ajándékboltot járták, vagy intézték kisebb-nagyobb dolgaikat, mi még sétálgattunk egyet a bejárat közelében elhelyezkedő nádtetős kunyhók között, amik valójában szálláshelyek voltak, méghozzá nem is akármilyen, a teraszukról remekül be lehetett látni egy közeli kis tavat, ami itatóul szolgált az állatoknak. Ahogy alkonyodott, egyre másra tűntek elő a bokrokból az antilopok, óvatosan araszolva a víz felé. A parkból kivezető országút mentén még láttunk aztán rengeteg zebrát, struccot és varacskos disznót. Lazán falatozgathattak, mert a félmegyényi parkban mindössze egy oroszlán család él, azt is úgy telepítették ide, amikor már kezdett nagyon elszaporodni a vadállomány.
Délután hatra érkeztünk meg port elizabethi szállásunkra, ami egy óceánra néző, gyarmati stílusban épült, két emeletes épület volt, kovácsoltvas árkáddal. Világoskék falai a fehér ablakkerettel vidám külsőt kölcsönöztek a homokos part menti háznak. A recepciós pultnál fehér hölgy várt minket friss narancslével és kedves mosollyal. Port Elizabethben 25% a fehérek aránya és a feketék többségének is van munkája, ezért itt a bűnözés nem öltött olyan mértéket, mint a fővárosban és környékén. Így elhatároztuk, hogy vacsora után besétálunk a közeli központba. Zoltán már annyira ránk hozta a parát, hogy ide is csak csoportba verődve mertünk elindulni. Mostanra már annyira összerázódott a csapat, hogy a nejem mindenkit névről ismer, sőt néhány rövid életrajzot is fel tudna sorolni. A part mellett húzódó út mentén sétáltunk a nagy afrikai éjszakában. Hűvös szellő fújt az Indiai-óceán felől, a lányok egymásba karolva melegítették egymást. A férjek pedig előttük és mögöttük sétálgattak, mintegy oltalmazva őket, akárcsak elefántéknál. Egy említésre méltó esemény történt a másfél kilométeres úton, azt sem mondanám atrocitásnak, mindössze annyi volt, hogy egy részeg suhanc, átjött az út túloldaláról, hogy lelejmoljon minket néhány randra. Csak a történeti hűség kedvéért had jegyezzem meg, fehérbőrű volt. Ennyit az előítéletekről.
Utószezoni csönd volt a jachtkikötő környékén, csak a közeli kaszinó bejáratánál volt egy kis mozgás, gondoltuk benézünk oda. Hatalmas játékterembe csöppentünk, temérdek félkarú és egyéb rablók. Pörgött a rulett és a kocka, egy külön teremben pedig hiányos öltözékű lányok táncoltak a színpadon. Óóó Afrika...