2011. február 19., szombat

Hétfő

Na mikor jön meg az eső? Természetesen a szafari napján. Egész éjjel dörgött, gondoltam egy jó kis vihar nem is árt, legalább kiesi magát és reggelre nem marad. Sajnos maradt, olyannyira, hogy átment csendes esőbe. Minden szürke és csöpög, de ez mit sem zavarta a túra szervezőit, a hotel elé állt a járgányunk, ami tulajdonképpen egy katonai teherautó, csak a platóján párnázott ülések és masszív kapaszkodók. Fejünk felett ponyva, oldalt egy leereszthető, ablakos résszel, amit muszáj volt felhajtanunk, különben semmit nem látunk. Így viszont erősen ver be a víz, de kaptunk egy nylonkabátot, tehát indulhattunk is a Sun Citytől csak néhány percre eső Pilanesberg Nemzeti Park bejáratához. Ebben a parkban az a legjobb, hogy akár saját autóval is be lehet menni és akár órákat is eltölthet az ember, ha lát valami érdekeset. Nekünk persze erre most nincs időnk, úgyhogy a teherautó vezetője nem sokat időzik az első gnú csordánál. Mi még tátjuk a szánkat, de ő nagy reccsenések közepette magasabb fokozatra kapcsol, mert tudja, hogy lesz itt még nagyobb durranás is. A táj igen változatos, lapos síkságok, sziklás domboldalak és kisebb nagyobb tavak váltják egymást. A növényzet többnyire szavannás jellegű, de vannak sűrű, erdős részek is. Nem véletlen, hogy nemzeti park lett belőle. Az eső kissé alább hagy, meg mintha a felhő is vékonyodott volna, és megpillantjuk az első orrszarvúkat. Kezd egyre élvezetesebb lenni az utazás. A több mázsás rinocérosz pár ügyet sem vet ránk, komótosan ballagnak az úttal párhuzamosan, mígnem eltűnnek a bozótosban. Kisvártatva újra megáll az autó, mert a fák között észrevettünk egy kudu antilopot, ami Dél-Afrika jelkép állata. Nem csoda, hiszen a hím hosszú, jellegzetes csavaros szarvával igencsak dekoratív jószág. Kapunk még egy alapos tájékoztatót az összes itt élő antilop fajtáról, de nekem csak azt juttatta eszembe, milyen jó nekik, hogy itt csak az Anti lop. (Elnézést, nem lesz több ilyen.) Bár folyton hangoztatták, semmi garanciát nem vállalnak arra, hogy látni is fogunk állatokat, nekem az volt az érzésem, hogy ez amolyan kábító szöveg, hogy szerencsésnek érezzem magam, hogy én láttam elefántot, zsiráfot vagy éppen varacskos disznót is. Amint ezen mélázom, hirtelen fékezéssel megállunk.
Kíváncsian fürkészem a tájat, hol lehet a vad, de kiderült, csak egy öngyilkos jelölt strucc ugrott elénk. Aztán annyira megörült nekünk, hogy nem is tágított az útról, végül egy sártengeren átgázolva tudtuk csak kikerülni őt. Egy újabb dombot megkerülve hatalmas füves prérire értünk, ahol gnú csordák és néhány magányos thomson gazella legelészett. Sofőrünk lassan lefékezett, majd leállította a motort, mert észrevette, hogy az összes kérődző nagyon hegyezi a fülét és egy irányba néznek meredten. Ez a legbiztosabb jele ragadozónak a közelben. Előkerülnek a távcsövek és jól láthatóan egy oroszlán család fekszik az egyik fa tövében, de a nőstényoroszlán egyszer csak feláll és a macskák jellegzetes mozgásával megindul a csorda felé. Lassan lopakodik, kicsit megroggyantva a lábait. Feszülten figyelünk, vajon lesz-e akció jelenet. Többen élesítik a kamerájukat, hátha sikerül rögzíteni valami drámai pillanatot, de az oroszlán meggondolja magát, kiegyenesedik és elkezd visszaballagni sörényes társához. Ezzel máris láttunk hármat a nagy ötösből. A „big five” elnevezést már az újkori marketingesek találhatták ki, hogy a hajdani vadászok mely állatok trófeáját gondolták a legfontosabbnak, de valójában Teleki Sámuelék még nem tudták volna felsorolni, hogy az elefánt, az orrszarvú, a kafferbivaly, az oroszlán és a leopárd tartozik ide. Sajnos a maradék kettőért még feltétlenül vissza kell jönnöm Afrikába, mert most csak ennyire futotta az időnkből.
Másfél órás buszozás után érkeztünk meg a fővárosba, Pretoriába. Kicsit ízlelgessük a szót: Pretoria! Az én korosztályomnak ez olyan, mint Belfast, esetleg Saigon. Nem hangzik túl barátságosan. Nem is az. Ezek a városok évtizedeken át voltak a háború, vér és szenvedés jelképei a híradókban. De míg az észak-ír főváros mára már egy fejlett, lüktető nagyváros képét mutatja, az észak-vietnámiak központját pedig már nem is így hívják, addig Pretoriába a fehér rezsim távoztával beköltözött a bűnözés és a félelem. Ma nem jó dolog fehér bőrűnek lenni errefelé. Nem is látni egyet sem az utcákon sétálgatni. Zoltán, merthogy már így kell hívnom őt, miután finoman jelezte, hogy Zoltánkának csak az anyukája hívhatja, ki is hirdette a harmadfokú riadókészültséget, ami ez esetben annyit jelent, hogy pénz, táska, értékek maradnak a buszban, kamera a csuklóra kötve és szigorúan csak egy tömbben közlekedve kiszállunk a főtéren. Egy előnye mindenképp van annak, hogy ritka a turista errefelé, nem támadnak le azonnal a tolakodó árusok, ahogy leszállsz a buszról, sőt tulajdonképpen sehol. Voltunk a Kruger Házban is. A hajdan volt hadvezér és elnök utolsó évtizedeit töltötte itt feleségével. A ház eredeti és korhű tárgyakkal van berendezve, mintha csak egy pillanatra szaladtak volna ki a háziak. A kertben ott állt a százhúsz éves elnöki vasúti vagon teljes berendezéssel és a fészerben pedig az elnöki hintó a maga pompájában. Biztató látni, hogy a fekete kormányzat tiszteletben tartja a fehérek történelmi emlékeit is. Ennek eklatáns példája a Voortrekker emlékmű is, ami egy városszéli dombra épült hatalmas bástyaszerű építmény, benne egy domborművel a Voortrekkerek történelmével. Valójában ezek olyan búr telepesek, akik nem voltak hajlandóak behódolni a brit uralomnak és útra keltek az ország belseje felé szekereikkel és állataikkal, hogy aztán rengeteg viszontagság után, letelepedjenek a mai Pretoria helyén.
 Szállásunk a város központjában volt, lakóépületekkel körbevéve. Itt is, mint szinte mindenhol, szögesdrótok és nagyfeszültségű vezetékek a kerítések felett, rácsok az ablakokon. Zoltán teljes kijárási tilalmat rendelt el, de megmondom őszintén, nagy kedvem nem is lett volna kimennem a sötétbe tanulmányozni a város éjszakai életét.