Egy társasutazásnak kétségtelenül megvannak a hátrányai, de azért jó néhány előnye is van, ilyen például, hogy új emberekkel lehet ismerkedni. Mostanra már elég jól összerázódott a társaság, szinte mindenkihez szóltam már egy-két szót. A legtöbb ember azonnal tegező üzemmódra vált, a közös sors és azonos státusz feljogosít minket erre úgy, mint mondjuk egy suliban, vagy munkahelyen. Idegen arcok, ám ismerős jellemek. Okoska, akiknek mindenhez van hozzáfűzni valója, hőbörgősék, akik folyton elégedetlenkednek és vicceske, aki poénokkal próbálja feldobni a túravezetést, több-kevesebb sikerrel. Többnyire házaspárok, de van, aki magával hozta az anyóst is, ki tudja miért. Néhány gyerekes család és jó pár ember szólóban, fiatalok, öregek, nők, pasik vegyesen. Össze is haverkodtunk egy férfiival, akit nevezzünk az álca kedvéért Tibinek. Ő egy dunántúli nagyvárosból jött és mióta elvált, többnyire egyedül járja a világot, különböző társasutakkal persze. Aztán ott van Klári, akinek természetesen nem ez az igazi neve, egy mosolygós ötvenes hölgy szintén egyedül, de neki szerencséje van, mert egy nagyon szimpatikus, hasonló korú hölgy lett a szobatársa. Bár ezt lehet, hogy ő nem így gondolja, neki inkább Tibi lenne a szimpatikus. Ennek hangot is ad, persze viccesen, de hát látom én, amit látok… Persze Tibi is lát valamit, méghozzá azt, hogy van egy harmincas szingli is. Karcsú leányzó, hosszú barna hajjal, egy gond van csak vele, hogy ügyet sem vet Tibire. Minden esetre én figyelemmel kísérem az eseményeket, és ha lesz valami, majd jól kipletykálom.
Új buszt kaptunk, új sofőrrel. Egy igazi termetes búr, legalább is csak az afrikaans-t beszéli. Ha már itt tartunk elmondom, hogy én úgy képzeltem el, hogy Dél-Afrikában mindenki beszél angolul és az afrikaans, meg a törzsi nyelvek már csak elvétve, kisebb közösségekben hallható. Hát nagy tévedés. Az utcán inkább a zulut nyomják, sőt a szállodai alkalmazottak is csak néhány alapvető mondatot ismernek. Na persze az iskolázottak már jobban ismerik az angolt, de mondjuk a helybéli fehéreket is inkább afrikaansul hallom társalogni. Szokták mondani, hogy a holland nyelv olyan, mintha egy részeg német tengerész próbálna meg angolul beszélni. Ha ezt a hasonlatot akarnám tovább vinni, az afrikaans pedig hallásra olyan, mintha egy még részegebb holland matróz próbálkozna a némettel. Kérdeztem is Marline-t, a helyi kísérőnket, aki beszél afrikaansul és németül is, hogy ő mondjuk megérti-e a holland turistákat, rögtön rávágta, hogy igen, szinte mindent. Pedig a búrok nemcsak a XVIII. században kitelepült hollandokból álltak, volt köztük ír és portugál is, sőt Kruger államfő, aki talán az egyik legismertebb itteni név Nelson Mandela után, Berlin mellől kitelepült német család sarja.
Szóval, az új sofőrünk bevállalós volt és mielőtt az első programunkra indultunk volna, bevitt minket a fekete negyedbe. Miután Johannesburgban a lakosság nagy része fekete és vannak, akik kulturált házakban és bérlakásokban élnek, fekete negyednek azt az illegálisan épült bádogvárost hívjuk, ahol az emberek zöme munkanélküliként tengeti mindennapjait. Tekintettel arra, hogy Dél-Afrikában nincsen munkanélküli segély, ez bizony komoly nyomort jelent, nem csoda, hogy a bűnözés ilyen kimagasló errefelé. Fém hullámlemezekből tákolt viskók előtt lebzselő fiatalok mindenfelé. Ami viszont rögtön feltűnt, hogy a fodrászat remek üzlet itt. Több szalont is láttunk, amit úgy kell elképzelni, hogy a járdára felállítanak egy sörsátort, olyat, amit a Tescóban is lehet kapni nyár elején. Ebben van egy műanyag szék, egy akkumulátor és egy áram átalakító, amiről a birkanyíró készülék üzemel és már kész is a hajas szalon. De láttam olyat is, hogy egy, az utcára kirakott kempingasztalon volt egy mobiltelefon, és az volt a nyilvános fülke. Odamehetsz és telefonálsz rajta, aztán kicsengeted a díjat a vállalkozónak, a telefon tulajdonosának. Ezt látni kell! Inkább vicces, nem annyira kultúrsokk, legalábbis én már láttam sokkal nagyobb és szívszorítóbb nyomort is. Miután az utastársak kiszörnyülködték magukat, tovább mentünk a Lesedi kultúrfaluba. Ez amolyan skanzenféle, ahol bemutatják nekünk, külföldieknek, hogyan éltek ebben az országban a különböző őslakos törzsek. Egy korábbi blogomban már kitértem az ehhez hasonló turista attrakciók szükségszerűségére, csak ismételni tudom önmagam, hogy ha valakinek kilenc napja van egész Dél-Afrikára, akkor ez a legegyszerűbb módja annak, hogy egy kis bepillantást nyerjen a történelmükbe és kultúrájukba, még ha olyan kereskedelmi jellegű is az egész.
Zulu harcosnak öltözött srác visz körbe a különböző tisztásokon kialakított falvakon, amelyek a nagyobb törzsek építési és életviteli kultúráját mutatja be. Itt aztán népviseletbe öltözött, vagy inkább vetkőzött fiúk, lányok tartanak rögtönzött bemutatót, hogyan is kell a magokat őrölni két kő között, vagy éppen gyökereket égetni sámán szertartás gyanánt. Felfedezem ugyanazokat az arcokat, akik az üdvözlő táncot járták érkezésünkkor. Hiába na, a logisztika a zuluknál is komoly megtakarítást jelent. A körút végén egy hatalmas, cirkuszisátor szerű épületbe terelnek minket, itt már összefutunk más csoportokkal is, többek között egy népes török csapattal. Éreztem, hogy valami furcsa van velük, de sokáig nem jöttem rá, mi az. Azt megállapítottam, hogy szinte mindegyik cigizik, de ez törököknél egyáltalán nem szokatlan. Itt jegyzem meg, hogy nálunk a huszonkét emberből mindössze egy dohányzik, ami viszont magyaroknál meglepő. Végül rájöttem mi zavart, a busznyi török társaságban csak három nőt véltem felfedezni, de abból is az egyik határeset. Úgy látom oszmán ismerőseink, továbbra is inkább csak janicsárjaikkal portyáznak a világban. De hogy visszatérjek az eredeti témához, zárásként egy hatalmas táncbemutatót kaptunk, amiben szinte már önkívületi állapotban csapkodták a földhöz a lábukat kicsik és nagyok. A végén bevonták a nézőket is, úgyhogy egy hatalmas össztáncba csapott át a buli.
További egy órás buszozás a szállodáig, közben látunk platina bányát, hozzá tartozó bádogvárossal. Itt már azért vannak kiskerteket is bevetve, főleg kukoricával. Egyenruhába öltözött kis lurkók baktatnak hazafelé a suliból. A szálloda Sun City-ben van, ennek csak a neve city, valójában egy több szállodából, kaszinóból és élményfürdőből álló komplexum, egy gyönyörű hegyekkel körülvett völgyben, ahol egy világhírű golfpályát is építettek. Itt minden évben megrendezik az egymillió dolláros fődíjú Afrika Kupát. Most csak néhány hobbi golfozó próbálkozott a valószínűtlenül rövidre nyírt, biliárdasztal simaságú gyepen, miközben elindultunk a több hektáros terület felfedezésére. A gondosan megtervezett kert néhol vadregényes dzsungelre vált, majd ismét egy tágas park rohangáló mókusokkal, makákó majmokkal, és egy olyan mongúz szerű állattal, amihez már a Brehm lexikon kéne. Közben úszómedencék, halastavak és sok-sok virág. Szép.
Aztán egy éles váltás és az egyik szállodába betérve hamar egy óriási méretű kaszinóban találjuk magunkat, de ezen csak átvágunk, mert a fő látványosság még csak ezután következik, az Elveszett Világ névre keresztelt, magát 7 csillagosnak hirdető, szálloda. A tornyokkal és elefántagyar kupolákkal díszített várszerű épület fent a hegytetőn olyan látvány, mintha egy hollywoodi filmbe csöppentünk volna. Mindenfelé trópusi növények és vízesések. A hegy lábánál pedig egy épített lagúna, mesterséges hullámokkal és adrenalin termelő csúszdával. Kár, hogy már éppen zárnak, mert a szobakulcsunkkal ide is be tudunk menni, jól esett volna egyet csobbanni a nem akármilyen medencébe.
