Ejh, csak ezt a hosszú repülőutat ne kéne mindig megtenni! Feltalálhatnák már a teleportálást, bár ha ott is lenne turista osztály, az sem biztos, hogy kényelmesebb lenne. Kifogtuk a jó öreg Boing 747-est, más néven Jumbót, amit én csak paszír járatnak hívok, de legalább egymás mellett ülünk, mert ez sincs mindig így. A helyzetet csak tetézte, hogy a mögöttem ülő francia pasas folyton a háttámlámat rugdosta, ami erősen csökkentette az alvási esélyeimet az egész éjszakás úton. De nem nyafogok, Magellánnak mennyi viszontagságon kellett átesnie, míg ide eljutott?!
Johannesburg modern, világvárosi repülőterén még kint vannak a tavalyi focivébé plakátjai, a klíma nagyon kellemes, úgy húsz fok lehet, de még korán van. Gyorsan váltottam egy kis randot egy pénzváltóban, ahol volt külön vételi és eladási árfolyam is feltűntetve, ennek ellenére még kezelési költséget is levontak, így 1 rand kb. 30 forintba került. Úgy fél kilenc lehetett, amikor felszálltunk a buszunkba, ami egy vadiúj Volvo busz volt. Ahogy kigördültünk a városba bevezető főútra, az volt az érzésem, mintha Európában lennék. A kocsik többsége európai vagy japán gyártmány. Az útirány jelző táblák akár az M7-en is lehetnének, ha nem Pretoria lenne kiírva, na és ha nem az úttest másik oldalán lenne, mert itt bizony jobbra hajts van, mind a világ összes olyan országában, ahol angol uralom volt a motorizáció elterjedésekor. Később aztán láttam egész egyedi táblákat is, amiket nem igazán ismer a nemzetközi KRESZ. Ahogy beértünk a városba feltűnt, hogy csak feketéket látok az utcán, pedig a lakosság tíz százaléka fehér. Aztán kiderült, hogy Johannesburg belvárosát az apartheid rendszer felbomlása után ellepték a színes bőrűek, akiknek korábban nem volt szabad ide betenni a lábukat. Erre az összes európai származású, legyen az angol vagy búr ivadék, kiköltözött a város szélére. Óriási falakkal és szögesdróttal körülvett lakónegyedeket építettek maguknak, saját szórakoztató és bevásárló centrummal. Első utunk is egy ilyen hipermarketbe vezetett, hogy beszerezzük a víz és kaja tartalékokat a következő egy-két napra. Megállapítottam, hogy hasonló árak vannak, mint odahaza, sőt a termékek nagy része is hasonló. Be kellett szereznem egy konnektor átalakítót is, mert hiába raktam be az egész világra tervezett kombinálható kis szerkezetemet, kiderült hogy az ide sajnos nem jó, mert bár hasonlít egy kicsit az angolra, mégsem teljesen az.
Johannesburg belvárosát a múlt század elején, az aranybányászat felvirágozása idején, egy Johannes nevű mérnök tervezte meg, és mivel az akkori elnököt is pont Johannesnek hívták, kézenfekvő volt, hogy a várost is így nevezzék el. Mivel a kocsma akkor is jó biznisz volt és a legjobb fekvés egy üzletnek mindig az utcasarok, eleve úgy parcelláztak, hogy minél több sarok legyen, így lett aztán, hogy az utcák nagyon sűrűn keresztezik egymást. Sok látnivaló nincs is, az épületek egy része elhanyagolt, némelyiket katasztrofálisan lelakták. Csak egyszer szálltunk ki a buszból, hogy felmenjünk a város legmagasabb épületének tetejére, ahonnan szép kilátás nyílik a környékre. A gyorsliftek egyikét, amivel fel lehet jutni az 52. emeletre, éppen szerelték. A munkálatok úgy néztek ki, hogy két fehér ember dolgozott és egy csomó fekete munkás pedig csak szurkolt nekik. Kiderült, hogy ez azért van így, mert az új rendszer, ami talán kissé átesett a ló túlsó oldalára, hozott egy olyan törvényt, hogy a vállalatok csak olyan arányban vehetek fel fehér és fekete alkalmazottat, amilyen a teljes lakósságban arányuk, ezzel akaratlanul is létrehozva egy új apartheid rendeletet, ahol bőrszínük alapján különböztetik meg az embereket.
A toronyház tetejéről jól látszottak a várost körülvevő, Gellérthegy nagyságú dombok, amik valójában mind mesterséges képződmények. Az arany gyártás folyamán felhalmozódott meddőhányókból felhantolt kisebb hegyek. Ezekből több mint kétszáz van szerteszét, de az új városvezetés már belekezdett az elhordásukba.
Délután volt már, amikor megérkeztünk első szálláshelyünkre, ami a város szélén épült témapark közepén állt. A nagyon durva hullámvasutakkal is felszerelt park, utcái a huszadik század elejének hangulatában lett kialakítva. A mi szobánk is egy gyarmati stílusú, egy emeletes, árkádos épületben volt. A szoba minden igényt kielégítő, igen tágas és jól felszerelt volt, talán csak a hűtőszekrény hiányzott egy kicsit, de mivel a bárban 20 randért egy korsó, jó minőségű sörhöz hozzá lehetett jutni, nem izgattam agyon miatta magamat. Mondjuk azért a sörért meg kellett küzdeni, mert miután megrendeltem, a pincér szépen elfeledkezett róla, aztán amikor egy másiktól ismét megrendeltem, ő sem törte össze magát, hogy mielőbb az asztalunkra tegye a habzó nedűt. Erre van az a mondásuk, hogy az európai embernek órája van, nekik meg idejük.
Volt még egy programunk mára, mégpedig egy aranybánya meglátogatása. Kicsit féltem tőle, megmondom őszintén, hogy gagyi lesz, mert a lejárat a vidámpark közepén volt és az attrakciót megelőzte egy nem túl látványos arany kohászati bemutató. Aztán kiderült, hogy olyannyira autentikus a hely, hogy a hetvenes években itt még valóban termelték ki a nemesfémet tartalmazó köveket. Sőt, egy ideig a világ legmélyebb bányája címmel is büszkélkedhetett a maga 4000 méteres mélységével. Ma már ezeket a mély részeket elöntötte a víz, de a bányászlift, ami még az eredeti vasrácsos szerkezetű, több mint száz méteres mélységbe repített le minket. Kaptunk a fejünkre bányász sipkát, a férfiak még bányászlámpát is, úgy nézett ki a csoport, mint egy kibővített Village People. Lent aztán kiderült, hogy ezek nem csak dísznek kellenek, a vájatokban valóban nincs világítás és bizony a fejvédők is gyakran koppantak a sziklás mennyezeten. Megnézhettük milyen eszközökkel bányásztak a régi vájárok, sőt még egy rövid, de fülsüketítő bemutatót is kaptunk egy pneumatikus fúrógép működéséről.
