2011. február 19., szombat

Vasárnap

Ma már nyoma sincs a tegnapi kánikulának sőt, amikor felszálltunk a hajóra, ami a fókák szigetére visz ki, bizony előkerültek a kabátok. Mindössze negyedórás robogás után elértünk egy partközeli zátonyhoz, ahol fókák tömkelege végezte napi tevékenységét, ami abból állt, hogy unottan feküdtek a kövön és figyelték, vajon mikor borul fel a hajó, ahogy az összes lökött turiszt egy oldalra rohan, hogy megcsinálja élete legjobb természetfotóját. Ettől aztán nekem el is ment a kedvem a fókalestől és átmentem a túloldalra ballasztnak.
A félórás kanyar végén már ajándéktárgy árusok lepték el a kikötőt, ment az alkudozás ezerrel. Én is szert tettem egy cuki faragványra. Bár volt egy kis komplikáció, mert nem volt elég random, ezért váltanom kellett egy kis dollárt. A pénzváltók viszont csak útlevél felmutatása mellett hajlandóak a váltásra, ami viszont nem volt nálam. Gondosan elzártam a szálloda széfjébe, nehogy a fókák elragadják. Úgy oldottam meg a problematikát, hogy megkértem Tibit, aki mindig magánál tartotta minden értékét, hogy segítsen nekem beváltani néhány zöldhasút.
A dél-afrikai borok világszerte ismertek, még nálunk is van a nagyobb üzletek polcain, nem csoda, ha ebből is turista attrakciót csinálnak. Fokváros környékén több neves pincészet is üzemel, közülük talán a leghíresebb Groot Constantia. Innen származott Napóleon kedvenc bora. A látogatóközpont, mindjárt egy kis borüzem is egyben, amit egy vezetővel körbe is jártunk. Itt tudtam meg, hogy ma már nem módi a préselés, a mustot centrifugával nyerik ki a szőlőszemekből, valamint hogy egy 200 literes tölgyfahordó 1000 euró és csak háromszor töltik fel. Az üzemlátogatás egy borkóstolóval ért véget, igazi köpőcsészével, amit viszont senki sem használt. Kihajtottunk a szőlőültetvények között a főútra, ahol legnagyobb meglepetésünkre egy útjelző táblán Tokai feliratot pillantottunk meg. Ez nem lehet véletlen pont itt a sok borgazdaság és ültetvény között. Nem is az. A történet az, hogy réges-régen egy telepes megpróbálta meghonosítani kedvenc magyar borát, és mivel akkoriban a márkavédelem még nem működött hatékonyan, úgy gondolta, hogy akkor már a nevet is felhasználja. A borászat azóta már megszűnt, de a kastélya és a környék neve megmaradt.
Jó kis környék ez a Fokváros és vidéke, rengeteg a látnivaló. Rövid buszozás után megérkeztünk a Jóreménység fokhoz, ami egy sziklaorom szerű félsziget. A parkoló magasan van egy fennsíkon, innen kirándulást lehet tenni felfelé egy világító toronyhoz, vagy éppen lefelé a „Cape of Good Hope” táblához, amiből mindjárt ki is derül, ha még nem tudnánk, hogy ez nem is a legdélebbi pontja Afrikának, de a leg dél-nyugatibb, ez is valami. Mielőtt nekivágnánk a másfélórás sétának, energiával töltjük fel magunkat, ami ez esetben egy szelet pizza formájában juttatunk be szervezetünkbe. Ez még külön nem érdemelne említést, azonban a helyi büfé újítása igen csak figyelemreméltó. Ez egy meglehetősen nagy forgalmú vendéglátó ipari egység, ahol szendvicsek és egyéb rágcsák mellett, pizzát is árusítanak, pulton keresztül. A forgalom elég jó, tömött sorokban állnak a turisták, nem is győzi a sütő a koradélutáni forgalmat. És most jön a nagy ötlet. Kifizettem a pénztárnál a pizzát és kapok egy befőttes üveg kupakja nagyságú kék korongot egy számmal a közepén. Azt hittem olyan lesz, mint Szemesen a mólónál, hogy elkurjantja magát a felszolgáló, ha elkészült az én hekkem, de ez kérem a XXI. század, itt már a high-tech uralja a bisztrókat is. Nyugodtan kisétálhatsz a panorámás teraszra, foglalhatsz helyet magadnak egy viszonylag tiszta asztalnál, nem kell ott ácsorognod a füstös, kajaszagú helységben arra figyelve éberen, mikor jön már ki végre a te tésztád a kemencéből. Erre a kék korong figyelmeztet, ami egyszer csak átmegy mini ufóba, berreg, rezeg, kék ledek villódznak rajta, jelezve hogy eljött a te időd.
A lazának induló séta le a fokhoz, egy jól kiépített ösvény a magas sziklaormon, a tajtékzó óceán felett. A lenyűgöző panoráma mellé, bónuszként láthatunk néhány hegyi borzot, akik komótosan rágcsálják a növényeket, ügyet sem vetve a kattogó fényképezőgépekre. Az út vége már nem annyira barátságos, ámde roppant izgalmas, különösen tériszonyosoknak, merthogy szikla hasadékokon és berepedezett köveken át kell leereszkedni egy igen meredek hegyoldalon, hogy elnyerjük méltó jutalmunkat és sorba állhassunk a táblánál, dokumentálandó, hogy mi is jártunk erre.
És még mindig nincs vége a napnak. Fókákkal kezdtünk, stílszerűen pingvinekkel fejezzük be a mai kirándulást.